- Mit szeret Józsefvárosban? - Imádom! A sokszínűségét. Az eldugott kis utcákat. A házakat. Az üzleteket, melyek sehol máshol nincsenek. A kis boltokat, ahová, ha másodszorra betérek, már tudják a nevem. Amikor megnyitottuk a kerületben az irodánkat, azt kérdezték tőlem: „Mi van? Tönkrementél?” Én meg azt feleletem, hogy ennek a kerületnek van szebb, és még szebb része, csak ti még nem ismeritek.

Minden tiszta, elegáns és egyszerű rajta, és vele kapcsolatban. Minden pont annyi, amennyinek lennie kell. Pont úgy csillog a szeme, amikor a kerületről beszél, és pont annyira szomorú a mosolya, amikor a fiáról beszél, amennyire kell.

Szatmári Andrea

- Mikor történt a baleset? - Érdekes módon, összefolynak az évek. Néha úgy érzem, hogy egy év az tíz. Vagy tíz év tűnik egynek. A fiam 1977-ben született, és 24 évesen lett beteg. Ezt nem lehet kezelni. Én napokig csak a sarokban ültem, és néztem. Az is lehet, hogy hetekig, nem tudom. Aztán, amikor már nem lehet tovább halogatni, és fel kell állni, akkor rájön az ember, hogy az egész addigi életét át kell értékelnie. Mert, hogy élünk? Hajtunk. Hajtunk. Nem örülünk, és nem állunk meg csak azért, hogy megcsodáljunk valamit, ami szép.

2001-ben friss diplomás építészmérnök volt a fia.  Olyan gyerek, amilyenről minden anya álmodik. Egy barlangász találkozón történt az, amit Andrea úgy nevez, hogy megbetegedett a kisfiam. Azt nem lehet tudni, hogy először kapott-e agyinfarktust, és attól zuhant le, vagy először zuhant le, és attól sérült az agya. De a jóképű, okos fiú most a hivatalos megnevezés szerint súlyosan fogyatékos. Testileg, és szellemileg egyaránt.

- Azért lett kényszervállalkozó, hogy otthon maradhasson a fiával? - Igen. A környezetvédelmi intézetben dolgoztam az igazgató mellett. Amikor megbetegedett a fiam, otthagytam a munkahelyem, hogy vele lehessek. Egy jó darabig nem dolgoztam, de van egy pillanat, amikor az élni akarás utat mutat. Tudtam, hogy olyan munkát kell találnom magamnak, ami szabadságot ad, hogy ápolhassam, ugyanakkor visszavezet az életbe.

5 millió forintos alaptőkével megalapított egy céget, ami mára a tízszeresét éri. A fiáról nevezte el. Sziti-End. Sziti, mint Szatmári, és End, mint Endre. Mindennel foglalkozik, ami ahhoz kell, hogy a házak spórolhassanak. Nyílászárókat cserélnek, homlokzatot szigetelnek, gépészeti felújítást végeznek. Több általuk felújított ház megnyerte már a „legjobban megtakarító ház” címet.  

- Egy kényszervállalkozásból hogyan lett ennyire sikeres cég? - Ha az ember pozitív, akkor be tudja lelkesíteni a többieket. Ha pozitívak vagyunk, akkor pozitív visszajelzést kapunk. Én rajongok Józsefvárosért. Amikor ideköltöztünk a lányommal, és a fiammal, akkor az volt a mániám, hogy megszépítem a Népszínház utcát. Sorra jártam a házakat, hogy lemosnánk a falakat, csak a vizet adják hozzá. Akkor elzárkóztak előle, de én nem adom fel. A mániám maradt, hogy szebbé teszem az imádott kerületem.

Most 5 millió forintot ajánlott fel a kerületben indított LÉLEK programnak, amely a hajléktalanná vált emberek rehabilitációját szolgálja. Segített, eddig is, minden évben. Minél jövedelmezőbb lett a vállalkozása, annál nagyobb összeggel. De a LÉLEK házba beleszeretett, majdnem úgy, ahogy 25 évvel ezelőtt a kerületbe.

Egykor hajléktalanok laknak ma a LÉLEK-Házban. Nem csak otthont, de munkát és barátokat is kaptak decemberben. A mostani hidegben már ők segítik az utcán élő társaikat. 

- Mi sosem voltunk gazdagok, lehet, hogy ezért nem tudok igazán bánni a pénzzel, inkább elosztogatom. Más a párnájába dugdossa, de engem nem vonz a gazdagság. Bizonyára el lehetne ezt a pénzt másra is költeni, de attól nem érezném ilyen jól magam. Tudom, hogy már szánalmasan agyonhasznált mondat az, hogy jó érzés segíteni, de tényleg az. 18 éves autóval járok, és imádom. Nem fogom lecserélni, amíg gurul. Hiszem, hogy abban kell megtalálnunk a boldogságunk, amink van.

Tele van tervekkel, még mindig. Ha éppen nem házakat akar lemosni, akkor utcákat akar kivilágítani, vagy éppen galériákat rendbe hozni, de csinálni, csinálni, csinálni. Valamit mindig. Nem önmagáért, hanem azért, amit szeret. És amit szeret, az a kerület, Józsefváros.

Keleti Andrea