– Álnéven, d.anger71-ként vagy az Instagramon. Mit lehet tudni rólad?

– Egyelőre nem szeretném felfedni a kilétem, azt későbbre tartogatom. Annyit elárulok, hogy Japánban születtem, édesanyám részéről magyar, édesapám részéről pedig japán származású vagyok. Gyerekkorom egy részében a VIII. kerületben éltem: édesanyámnak a Dankó utcában volt a lakása, az óvodában számos cigány barátom volt, jó emlékeim vannak ezekből az évekből. Józsefvárosban soha semmilyen negatív tapasztalat nem ért. Mindez azért fontos, mert neveltetésemből, kultúrámból adódóan ez a kettős identitás határozza meg az életemet, a szemléletmódomat és művészetemet.

– Mesélj erről a projektedről! Mi a lényege?

– Több helyen is láttam, hogy híres festők alkotásai nagy összegekért kelnek el, ami ugyan érthető, de így az átlagember számára elérhetetlen, hogy az otthona falát díszítse egy ilyen kép. Sokaknak még az sem opció, hogy egy múzeumi belépőjegyet megvegyenek. Ezekkel a gerillaakciókkal az a szándékom, hogy mindenki számára láthatóvá tegyek alkotásokat, amiket akár haza is vihetnek. A művészet mindenkié, nemcsak azé, aki meg tudja fizetni. Eddig két alkalommal 9–9 festményt hagytam kint a város különböző pontjain. Négy munkámról már tudom, hogy jó kezekbe került.

– Honnan az ötlet?

– A híres street artistok (Banksy, Alec Monopoly, stb.) alkotásai közvetlenül a falra vannak festve, ennek az a hátránya, hogy lekophat, átfestik, nem lehet elvinni. Az én módszeremmel megadom az esélyét annak, hogy ne fessék át a képet, illetve akinek tetszik, az könnyedén haza tudja vinni azt.

– Mennyire gyakori, hogy visszajeleznek neked, akik elviszik a képet?

– Eddig két alkalommal 9-9 festményt hagytam kint a város különböző pontjain. Négy munkámról tudom, hogy jó kezekbe került. Volt, hogy több embertől jött visszajelzés egy azonos képre, mivel még 3 hét után is ott volt a festmény, ahol hagytam. Sajnos a többiről nincs információm, nem tudom, mi lett a sorsuk, lehet, hogy még kint vannak a városban. De számomra ennek a pár embernek az üzenete miatt is megérte megcsinálni, még akkor is, ha a többit esetleg kidobták.

– Milyen képet tettél ki Józsefvárosban?

– A Horváth Mihály térre tettem ki egy rasszizmusellenes festményt. Ez a helyszín azért kedves számomra, mert az ottani játszótéren tanultam meg hintázni szüleim társaságában. Azért egy ilyen képet tettem ki, mert egyfelől az USA-ban – és ennek hatására más országokban – történő események kapcsán úgy éreztem, hogy nekem is reflektálnom kell ezekre a történésekre. Másfelől azért tettem pont oda, mert már én is tapasztaltam negatív megkülönböztetést a bőrszínem miatt és jelezni szerettem volna az együttérzésem az ott élő emberekkel, akik esetleg átéltek hasonlóan negatív, diszkriminatív helyzeteket. Harmadszor úgy véltem, hogy Magyarországon is szükséges volna nyomatékosítani azt, hogy az emberek bármilyen (bőrszín, származás, vallás, öltözködés) negatív megkülönböztetése, elitélése nem helyes cselekedet. 

– Hol helyeztél eddig ki képeket?

– Eddig tizennyolc képet tettem ki, többek között a Horváth Mihály, Nyugati és Vörösmarty téren, a Trafónál , a Metropolitan Egyetemnél, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium Szakkönyvtáránál, a 444, az Index és a Klubrádió székházánál például.

– Melyik volt eddig a legérdekesebb történet ennek a művészeti projektnek a kapcsán?

- A legelső alkalommal két barátom kísért el kitenni a képeket. Még egy kép sem került ki, de már egy félórás rendőri igazoltatásban volt részünk, miközben az autó tele volt festményekkel. A második alkalommal a gyerekkori barátommal voltam, amikor a Horváth Mihály téren felsértette a kezemet az oszlopról kiálló fém, amire a képet akasztottam.

– Mit szeretnél elérni ezzel az akcióval?

– Szeretném, ha azok is hozzájutnának festményekhez, akik nem tudják megvásárolni, másfelől olyan szponzorokat és más művésztársakat is keresek, akik hasonlóan fontosnak tartják az ilyen akciókat, mivel a gyakornoki fizetésemből nem futja a kellékekre. Éppen ezért újrahasznosított anyagokat használok. Dolgoztam egy építkezésen, ahonnan elhozhattam a faanyagot képkeretnek, illetve anyám szekrényéből időről időre lába kel egy-egy régi vászonlepedőnek. Megragadnám az alkalmat, hogy felhívjam a figyelmet a hazai fiatalok (kiváltképp a fiatal művészek vagy egyedülállók) helyzetére, akiknek az életkezdése már-már reménytelen vállalkozásnak tűnik. Ma Magyarországon fiatalként, kezdő fizetéssel sajnos nem tudok saját lábra állni, nem tudok albérletet fizetni, a családom jóvoltából van fedél a fejem felett és étel az asztalon.

– Kik a művészi példaképeid, inspirálóid?

– Kora gyermekkorom óta foglalkoztat a rajzolás, festészet, a design művészet és a divattörténet. Stílus tendenciám a szabályokon kívül eső pop art képzőművészeti irányvonal. Éppen ezért e körből több példaképem is van, akik alkotásaiból ihletet merítek. A festészetben nagy hatással voltak rám az amerikai pop art kultúra kiemelkedő alakjai, mint Jean Michel Basquiat, Andy Warhol, Keith Haring, Roy Lichtenstein, Retna, továbbá Japánból Murakami Takashi.

Basquiatot feltétlen az első helyre tenném, mivel amikor először találkoztam a műveivel és utánaolvastam az élettörténetének, arra lettem figyelmes, hogy számos párhuzam van az ő és az én életem pillanatai között, melyek meghatározták az ő művészetét, illetve enyémet is. Például JMB anatómiai könyvet kapott az édesanyjától, melyből számos alkalommal merített ihletet a későbbi alkotásaihoz. Én szintén általános iskolás voltam, amikor kaptam egy anatómiai könyvet édesanyámtól, mert érdekelt az emberi test felépítése és szerettem volna lerajzolni is. A többi közös vonás is erőt – olykor megnyugvást – tud biztosítani számomra, a hétköznapjaimban és az alkotásaim elkészítésében.

– Milyen folytatásra számíthatunk tőled? Milyen terveid vannak?

- Festményeim témáját befolyásolják az aktuális társadalmi-politikai események vagy a pillanatnyi érzelmi állapotom. Egyes képeim visszatükrözik az álláspontomat, kiállásomat emberek és ügyek mellett, azonban ez kizárólag szubjektív megfogalmazása a véleményemnek, mely nem vonja maga után azt az elvi kérdést, hogy helyes-e ez a gondolat vagy sem, hiszen az emberek másként vélekednek a jó és a rossz fogalmáról. 

Ezen elvek mentén – ha lesz pénzem festékre, keretre és vászonra –, továbbra is festeni fogok az utca emberének, bízva abban, hogy valaki felismeri az akció fontosságát, lényegét, és szponzorálja a munkámat. 

Szeretnék felvételt nyerni egy művészeti egyetemre és létrehozni egy saját ruhamárkát. Sajnos úgy érzem, Magyarországon nincs lehetőségem kiteljesedni, elérni a céljaimat. Több ízben tapasztaltam előítéletes gondolkodást, rasszista megnyilvánulásokat, ezért nem érzem komfortosan magam. Leginkább Amerika irányába kacsintgatnék, de a szüleim nem engedhetik meg maguknak, hogy biztosítsák számomra az egyetemi tanulmányokat külföldön. Meglátjuk.

– Mivel foglalkozol, ha éppen nem festesz?

– Jelenleg gyakornok divattervező vagyok egy elismert magyar divattervező csapatában.

– Honnan a D-Anger elnevezés?

– Az alkotásaim olyan témákat dolgoznak fel, melyek az emberekre veszélyként leselkednek, ilyenek például az igazságtalanság, megkülönböztetés, pénz, stb. Ezek a relációk korlátok közé zárják az embereket, esetleg álmaikat nem tudják valóra váltani miattuk.

Ha egybeolvassuk a nevet, megkapjuk a "DANGER" szót mint "veszély", viszont ha külön írom, megjelenik egy másik szó is, az "ANGER" (düh), ami jelképezi azoknak az embereknek a dühét, akik tapasztalták a diszkrimináció bármely változatát, azonban nem tudnak felszólalni ellene. Az egész szó kifejeződik a művészet által, a festményeim pedig közvetítik ezt az elfojtott dühöt.

Szöveg: Pálinkás János; Fotók: a művész képei