Az 1867-es kiegyezés utáni évtizedekben Budapesten a kapitalizmus szédületesen gyors fejlődést idézett elő, ugyanakkor kiélezte a társadalmi egyenlőtlenségeket is. Nagy tömegek éltek nyomorban, a volt nemesemberek és kisbirtokosok egyes csoportjai tönkrementek, elszegényedtek. Közben kialakult a mindenkori politikai vezető csoportokkal jó kapcsolatokat ápoló zsidó nagypolgárság. A rohamos tempójú átalakulás vesztesei a „héber inváziót” okolták rossz sorsukért, a zsidókban találták meg bajaik eredetét. A 19. század nyolcvanas éveinek elején megszületett a politikai antiszemitizmus, mely helyileg is kötődött a Józsefvároshoz. A Teleki tér 8. szám alatt, Kaiser Mihály kocsmájában volt az 1882–83-as tiszaeszlári per utáni időkben a dzsentri bázisú Országos Antiszemita Párt egyik gyülekezőhelye. Az 1884-es választásokon jelentős parlamenti képviselethez, 17 mandátumhoz jutott a párt. Az antiszemiták Istóczy Győző, Ónody Géza és Verhovay Gyula képviselők vezetésével a Kaiser-kocsmában gyűléseztek, amit a rendőrség megfigyelt. Másik találkozóhelyük, szintén a környéken, a Lehr-kocsma volt, a harmadik pedig a Svertecky-féle vendéglő, akkoriban Fehér szekfű, a Práter utca 26-ban.

Az 1880-as évektől kezdve az antiszemiták fenyegető rémképe, a „galíciai zsidó bevándorlás” a korabeli magyar társadalom egyes rétegei számára önálló életre kelt rögeszmévé vált. A közvélemény valóságos veszélyként számolt vele, annak ellenére, hogy 1867 után már nem vándoroltak be zsidók jelentős számban az Osztrák-Magyar Monarchia keleti tartományaiból illetve Oroszországból. Annál több ortodox zsidó érkezett viszont Magyarország peremvidékeiről, főként a Felvidékről, Kárpátaljáról és az ország más részeiről a fővárosba, mivel a zsidóság volt a korabeli népesség egyetlen, a mobilitásban hosszabb ideje tapasztalatot szerzett csoportja. A századfordulóra a pajeszos „kazárok” a magyarságot tönkre tevő, gonosz alakok lettek, újságok, könyvek, brosúrák „leplezték le” mesterkedéseiket.

A népszerűségre törekvő politikusok nyílt vagy burkolt célzások formájában hivatkoztak rájuk, védelmet ígértek ellenük. Ez a demagógia hatott az asszimilálódott, a magyar uralkodó osztályba beilleszkedett, szegényebb hittestvéreiktől lakóhely szerint is elkülönülő, hazafias érzelmű neológ zsidóságra is: a politikai elittel azonosuló tagjai erős fenntartással viselkedtek a „kaftános pajeszosok” iránt. Pesten a hagyományos öltözetű „keleti zsidók” az akkor a mai Erzsébetvárost is magába foglaló Terézvárosban, a Dob utcában és környékén, illetve a Teleki tér környékén, a Népszínház utcában és mellékutcáiban összpontosultak. A Józsefváros volt az a kapu, melyen át a „keleti zsidók” vidékről a fővárosba érkeztek és megtelepedtek.

Az ószeresek és zsibárusok a kiegyezés utáni Budapesten több helyen is árultak használt ruhákat: előbb a Schifmannplatzon (itt épült fel később az Operaház), majd az Új Vásártéren (a későbbi Tisza Kálmán, illetve Köztársaság téren, mely ma II. János Pál pápa nevét viseli). A városatyák 1897-ben döntöttek úgy, figyelembe véve az „esztétikai szempontokat”, hogy az ószeresek és zsibárusok költözzenek  át a Teleki térre, mely a millenniumot követő esztendőkben tett szert máig élő, kétes hírnevére. A nevezetes térről így ír a közelében felnőtt, olasz íróvá vált két testvér, Giorgo és Nicolo Pressburger:

„Nem messze a Tisza Kálmán tértől az építészek újabb szabad területet terveztek: a későbbi Teleki teret. Piacnak szánták kitűnő elhelyezkedése miatt, részint a városba kívülről beszállított árutömeg, részint a belső kerületekből idesereglő vásárlók fogadására. Később, az évtizedek múlásával ez a második tér felfalta az új kerület maradék részét is, és olyan jelleget kölcsönzött neki, amilyet a jövő Budapestjének jeles tervezői álmukban sem gondoltak volna. A piac ugyanis nagy számban vonzotta oda a zsidó kereskedőket: ószereseket, fűszereseket, kocsmárosokat, csaposokat, akik a lerészegedésig kiszolgálták az árujukat városba hordó parasztokat. A kereskedők aztán lassan birtokba vették a házakat: beköltöztek az alagsorokba, a földszinti sötét helyiségekbe. A felső emeleteken lakó valamikori polgárok, lecsúszott nemesemberek, kishivatalnokok, patrióták, nyugdíjasok csakhamar elmenekültek onnan, és a nagy alapterületű lakásokból álló, igényesen megépített háztömbök, amelyeket virágfrízek, stukkók, homlokzati szobrok díszítettek, az új lakók igényeihez igazodtak. A lakásokat kisebb, egyszobás helyiségekkel kaptárszerűvé alakították komfort és mellékhelyiségek nélkül, amelyeket pedig a városi élet mindenkinek biztosíthatott, aki adott magára. A zsidó kereskedők az alagsorból eljutottak a házak legfelső emeletéig.

A keresztény időszámítás szerinti 20. század elején Budapest nyolcadik kerületét zsidók és cigányok tízezrei, az Osztrák-Magyar Monarchia két lenézett kisebbsége foglalta el, miközben a Teleki téren a piac, minden négyzetméterén bódékkal, boltocskákkal telezsúfolva, jelentős kereskedelmi központtá vált, egyszersmind a szegénység és az emberi szenvedés olvasztótégelyévé. Azé a szegénységé és szenvedésé, mely hamar kezdődik, és ki tudja, mikor ér véget.”

Az 1898-ban Teleki téren megtelepedő zsibárusok önálló üzlethelyiséggel rendelkeztek, közöttük büfék, talponálló kocsmák, kávémérések várták a vendégeket. Ez utóbbiak egyikének volt tulajdonosa a világhírűvé vált fényképész, André Kertész édesanyja, özv. Kertész Lipótné, született Hofmann Ernesztina. Nem véletlen, hogy André Kertész első, nevezetes képei épp a Teleki téri vevőket és árusokat örökítették meg. Képein látni lehet az alku jellegzetes gesztusait, és a jellegzetes viseleteket, a kaftán-szerű kabátot, a szakállt és a kalapot, melyről akkoriban messziről felismerték a „házaló zsidókat”.

Szöveg: Pelle János író, történész; Fotók: Huszár Boglárka és Ványi Ákos

Folytatjuk…

Cikksorozatunk következő részeiben Józsefváros napjainkban is fennálló, reprezentatív zsidó intézményéről, a Rabbiképzőről esik szó, s mindenekelőtt a tragikus 1944-es esztendő eseményeiről. A német megszállás utáni Józsefváros, elsősorban a Toloncház bemutatásán túl a zsidó ellenállás új dokumentumaival ismerkedhetünk majd meg. A hitélet és szórakozás emlékeinek leírása után három jelentős józsefvárosi gyökerekkel rendelkező zsidó személyiséget emelünk ki, akik megtestesítették a jellegzetes sorsválasztásokat.