Különös színfolttal gazdagodott a Kőfaragó utca. A járvány előtt nyitott ki a Bayern München szurkolói klubja, amely kizárólag csak a csapat meccsei idején üzemel – nem is értem, egy ilyen befektetésnek mi az értelme. De mindegy is, a szomszédomban van, és hát éppen Bayern-szurkoló lennék. Magyarországon ez elég ritka dolog, bár a Pilis-környéki falvak lakóinak java épp a Bayernt választja.

A hely ízlésesen tükrözi a müncheni team világát, kék-pirosban pompázik. Csak a klubtagok látogathatják, úgyhogy a meccsek alatt egyöntetű a vélemény, hogy mi vagyunk a legjobbak (és tényleg). Fensőbbségérzetünk abból is ered, hogy a magyarok java olasz, sváb és angol csapatokat választ magának, miután kiábrándult a magyarokból, míg a németeket kevesebben, tehát exkluzívabbak vagyunk.

Az árak egy ilyen klubban igencsak kedvezőek, igaz, illik jóféle müncheni sört inni, hisz a bajor identitás lételeme éppen a foci meg a sör. Mégis, kérdés, egy pesti hogyan jön a Bayernhoz – akárcsak a Juve, Barca, Manchester-rajongók saját csapatukhoz –, miért mondják úgy, hogy „ma mi nyerünk”, tehát a mi-t használják. Nekem ugyan nyolc dédszülőm közül három is sváb volt, aztán több rokonom kötött ki 1945-ben Münchenben, kaptam dedikált labdákat is gyerekkoromban, tehát mondhatom, hogy valami közöm csak van hozzájuk.

Mint kiderült, a többiek a német foci szerelmesei – amiért mások megvetik őket –, és a válogatott sikerei, a siker átélésének lehetősége vezette őket a Bayernhez. Ráadásul köpik-vágják a játékosok nevét, élettörténetét, igazi szakértők. Mit játszott a csapat tavaly február 8-án? Valaki biztos tudja…

Nemzetpolitikusaink azonban belegondolhatnának, mitől és meddig magyar a magyar? Miért ez a kettős kötődés, a vonzódás egy mégiscsak idegen csapathoz? Miért lökik a pénzt eközben a magyar fociba?

A választ nem adom meg, könnyen kitalálható.

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotók: Ványi Ákos