Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

Az egyiptomi jótét lélek

Samir nem csak közvetlen, hanem árad belőle a kedvesség is

2020. július 04. szombat

Hanna Samir Kamel a teljes neve, legalábbis így szerepel magyar átírásban arab neve a személyi igazolványában, de mindenki Szemirnek, esetleg Szamirnak szólítja. Pár éve már megismerhettük a médiából az egyiptomi férfit, mert már a menekültválság alatt kitűnt segítőkészségével, ma pedig a környékbeli szegényeket és hajléktalanokat eteti meg.

Péntek fél kettő tájt járunk, ebédidő van. Ahogy közeledek Samir Nagyfuvaros utcai giroszosa/kifőzdéje felé, feltűnik, hogy rendőrautó áll előtte, és rögtön megérkezik egy mentő is. De feltételezem, nincs itt semmi baj: a szolgálatok emberei is ilyenkor éhesek. Bent látom, hogy ezerrel pörög a biznisz, egymást érik a vendégek, közterületesek, egy nyomozó, atlétatrikóban és edzőgatyában beugró helyiek, hogy úgy mondjam, a helyi népek.

Samirnek mindenkihez van egy kedves szava, akad, akivel lekezel, látszik, régi ismerősök. Vagy nem, de a tisztelet mindenkinek kijár. Így nekem is. Még mielőtt leülnénk, szinte követeli, hogy a fotós kollégával megebédeljünk az ő kontójára. Pedig aki járt már arab országokban, valamely óváros avagy kaszba piacán, először megretten a portékájukat mindenáron rátukmálni akaró kereskedőktől, akik sértésnek is veszik, ha nem alkusznak velük. Ne avassuk rögtön szentté, de Samir nem csak közvetlen, hanem árad belőle a kedvesség is. Ez persze lehet az üzletpolitika része is, de mint kiderül, legfeljebb csak részben igaz.

A másik, ami feltűnik, hogy elég jól beszél magyarul. Pedig hát nem az a jellemző, hogy a kínai kajáldások, a vietnámi boltosok, a török vendéglősök vagy az arab mobiltelefon-árusok törnék magukat e tekintetben. Samir viszont megmutatja régi, szamárfüles füzetét, amely egyfajta szótár is. Ebbe írta bele folyamatosan az új szavakat, kezdetben arab betűkkel, kiejtés szerint. Ahogy lapozgatja, feltűnik, hogy arabul szépen ír, kalligrafikusan, míg magyarul ugyanolyan macskakaparással, mint én. Mondhatnánk viccesen, hogy ez is az asszimiláció, a magyarrá válás egyik útja. És látszik, hogy nem csak az üzletmenethez fontos dolgokat kezdte el megtanulni, hanem olyasmit is, hogy „van-e kutyája”, „fájdalomcsillapító”, vagy éppen Magyarország tájékai.

– Aki nem akar itt maradni, az nem is kezd el magyarul tanulni – mondja. – Én viszont megszereztem a magyar állampolgárságot is, a nyelvvizsgát már nagyon régen megcsináltam. Az állampolgársági vizsgát is direkt letettem, mert érdekelt.

Először arra kértem, meséljen arról, hogyan került Budapestre és milyen volt Egyiptomban az élete, akadtak-e konfliktusai amiatt, hogy keresztény vallású.

– 1973-ban születtem Egyiptomban, 2006-ban érkeztem ide. Otthon a katonaságnál dolgoztam különböző helyeken, szintén szakács voltam. Hat testvérem van, mind fiú, de már nincs mindenki odahaza, van, aki Olaszországban, Németországban él. Egyiptomban jó életünk volt keresztényként is, nem volt konfliktusunk. De minden népnek a 70 százaléka jó, és ott is vannak rossz emberek. Ami a tévében látható, az meg nem mind igaz. Csak azt mutatják, amikor baj van, robbantás. Rasszizmus is van mindenfelé, vagy keresztényellenesség sok helyen. De a szeretet megvan az arab muszlimoknál és az arab keresztényeknél is. Mindkettőnél a család a legfontosabb. Karácsonykor mindig hazautazom édesanyámhoz. Korábban többet mentem haza, mert a gyerekek is ott jártak általános iskolába, most viszont már itt tanulnak, illetve az egyik óvodába jár. Van, aki angolul, van, aki magyarul.

Közben vendégek jönnek-mennek, kivétel nélkül mind hatalmasat köszön a gazdának és vice versa. Samir így folytatja:

– Először a nagybátyámat jöttem meglátogatni, és megtetszett itt. Nyitottunk egy élelmiszerüzletet az Üllői út 61-ben. Aztán nézni kezdtem, hol nyithatnék saját üzletet és ezt a helyet választottam.

– Pedig akkortájt ez még lerobbant környék volt – vetem közbe. 

– Az volt – folytatta Samir. – De én szegény környéket kerestem, hogy ott mi hiányzik. Mert ahol szegények élnek és nincs semmi, ott lehet igazán valami újat kezdeni, nem ott, ahol a gazdagok élnek és már úgyis minden megvan. És kibéreltem ezt az önkormányzati üzletet, ami korábban MÉH-telep volt. De kiderült, hogy itt, a Mátyás térnél nyílik egy másik üzlet is, és nem akartam, hogy én legyek neki a konkurencia. Ezért tovább kutattam, hogy mi hiányzik innen, de csak egy giroszos volt nem messzi, semmi más. 2009-ben nyitottam meg ezt a helyet, miután felújítottam. Akkoriban még sok volt itt a drogos. Ez a ház, a 26-os számú is drogközpont volt, szörnyű. De a 2010-es években volt pár rendőrségi razzia, kilakoltattak mindenkit, és felújították a házat. Ma ez nagyon jó környék. De régen se volt senkivel problémám, mert ha szeretettel fordulsz valakihez, akkor egyszer megváltozhat az irányodba. Ma is több régi drogos jár ide, aki megváltozott.

Közben újabb vendégek csődülnek be az étkezdébe, Samir felugrik, megy segíteni, noha nem egyedül dolgozik itt. Ahogy visszaül, arra kérdezek rá, hogyan alakította ki a profilját. Mármint, hogy miért nem maradt csak giroszos vagy arab vendéglős.

– Amikor jöttek a vendégek, kérdezték, miért nincs itt magyar kaja. Mert arab kaja volt, kebab, grillcsirke, minden arabosan, erősen fűszerezve. Meg paradicsomos ételek, tepsis gombás, csirkés paradicsomos, ilyesmi. Elkezdtem megtanulni magyar ételeket főzni egy Miklós nevű fiatal szakács barátomtól, minden nap mást. Neki gondjai voltak a családdal, nem volt hol laknia, szereztem neki lakást is, ő pedig főzni tanított. De ma csak én főzök, nincs más szakács, nekem így egyszerűbb.

Eddig úgy gondoltam, az arab ételek egészségesebbek, több a zöldség, a gyümölcs. Rákérdeztem,  mi a két konyha közti különbség? Samir meglepőt válaszol:

– Az arab konyha egészségtelenebb, mert rengeteg édességet esznek. Igaz, ott minden paradicsomalapú, de nagyon fűszeresen esznek és a zsíros húsokat szeretik a bárányból és a marhából is. Magyar ételt viszont lehet szalonnaalapon, zsíron vagy olajon is készíteni. Ezek egész más ízűek lesznek. Szépen mindent kipróbáltam, mert Egyiptomban nincs se kömény, se savanyú káposzta, nincs füstölt hús, és nehéz disznóhúst kapni.

Samir boltjában egyébként hatan dolgoznak még, mindenféle náció tagjai. Két környékbeli szegény magyar is, akiknek nem volt munkájuk. Mert a legalapvetőbb, mondjuk így, klasszikus, eredeti keresztény elveket vallja: először a szegényeken kell segíteni, akár egy jó szóval, de tettekkel is.

– Hogyan élted meg a menekültválságot 2015-ben?

– Segítettem fordítani, emiatt sokan jöttek ide. Ruhát, cipőt szereztem, itt töltötték fel a mobiltelefont, fürödtek. Láttam, hogy aki ideért, annak van pénze, mert ők tudtak csak elmenekülni, a szegények ott maradtak. De mindenki a háború miatt menekült el, a biztonság miatt jöttek ide, nem a gazdagságért. Háborúban meg nem lehet azt kérdezni, ki milyen vallású. És aztán itt is főztünk nekik, de az önkormányzatnak is segítettem főzni. 

Felvetem Samirnek, hogy a muzulmánoknál kötelesség segíteni a szegényeknek, nincsenek is hajléktalanok. De milyenek vagyunk mi magyarok?

– Egyiptomban is vannak hajléktalanok. De ott a családnak kötelessége segítenie mindenkin, tehát a családtagokon is. Itt én is segítek, mert látom, hogy bajban vannak, nincs családjuk. De hogy milyenek a magyarok, nem tudom – mondja óvatosan és szerényen. Mintha csak nem akarna megbántani bennünket, magyarokat, akik gyakran bárkit az út szélén hagyunk.

Arra viszont büszke, hogy a Dankó utcai hajléktalanszállóból gyakran negyvenen is átjönnek hozzá, mert ha ott kapnak is ételt, mégis más ízű az, amit ő ad, még ha csak egy kis tálkával is. Csütörtök esténként pedig tucatnyi cigány hívőt enged be az étkezdébe, hogy imádkozzanak.

Végül az utcán iszunk meg egy kávét vendéglátómmal. Mindenki ráköszön, egy nem túl jól öltözött férfi futtában nyújt egy ezrest, hogy tartozik egy fasírttal, de Samir nem engedi, hogy fizessen: „majd legközelebb, barátom…” Én közben azon mélázom, mindez hogy lehet így valóságos, talán túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Pedig, úgy tűnik, az. Samir valóságos előítélet-ölő. 

Közben újabb vendégek érkeznek, Samir pedig rohan be dolgozni, segíteni – most saját magán is, hisz végül az ő vállalkozása.

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotók: Ványi Ákos

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. Részletes leírás Rendben