Aki gyorsan meg akarja ismerni Józsefváros sokféle arcát és változatos történetét, induljon el a kerület belső határától, a Kálvin tértől kifelé a Baross utca vonalán, és meg ne álljon, míg el nem éri a Hungária körúti külső határvonalat. Út közben látni fogja a főúri palotákat, a klinikákat, a bérpalotákat, a városrész első templomát, az ország legjobb iskoláját, a lakótelepet, a szegény emberek lepusztult házait és végül a hosszan elterülő ipartelepet. Ez már olyannyira más vidék, hogy az utca neve is megváltozik, Kőbányai út lesz belőle, bár irányt nem vált.

A hatalmas ipartelepen egykor a Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak, a MÁVAG működött. Az 1870-ben alapított gyáróriás látta el mozdonyokkal és vasúti kocsikkal a 19. század végén rohamos fejlődésnek indult Magyar Államvasutakat. Itt gyártották a híres 424-es gőzmozdonyt, és hidakat is építettek, melyek közül a leghíresebb a régi Erzsébet-híd. Több mint 6000 hatalmas mozdonyt építettek, főleg gőzöst, amik a világ sok részébe eljutottak.  A hatvanas évektől Ganz-MÁVAG néven ismertük, és egyik első áldozata lett a rendszerváltás vadkeleti kapitalizmusának. Épületeiben ma ezernyi kínai kereskedő dolgozik, ez a budapesti Chinatown.

Gyár – város

Amikor a gyár az 1860-as években épülni kezdett, ez a vidék még külterület volt. Kinézete miatt talán még ma is annak véljük, pedig már akkor sem volt távol a várostól, ma pedig sokkal közelebb van a belvároshoz, mint a városhatárhoz – és ez nemcsak földrajzi közelség, hanem szellemi is. 

A Kőbanyai úton, ahová a főbejárata nyílt, szemben a józsefvárosi pályaudvar kocsirendezőjének vágányaival, mindent a hatalmas gyár gépeinek dübörgése, száz kéményének füstje, a csattogó vagonok és zörgő kocsik áradata uralt. Munkások ezrei léptek át minden nap ezen a kapun. A gyár másik oldala azonban nyugodt volt. Itt éltek a munkások és a gyár vezető tisztviselői.

Budapest az 1870-es évektől kezdve elképesztő fejlődésnek indult és gazdag világvárossá vált. Akkor alakították ki a sugárutak és körutak rendszerét, és épült fel az gyönyörű eklektikus város, amit ma Budapestként ismer a világ. A 19. század vége volt a  város aranykora.Szép volt és rendezett, de túl gyorsan nőtt nagyra, s hamar zsúfolttá és szűkké vált. A 20. század elején születtek meg azok a „kisváros a nagyvárosban” jellegű tervek, amik egy modern és élhető nagyváros ma is érvényes elgondolásai. Mintapéldája ennek a Kós Károly által tervezet kispesti Wekerle-telep. Ilyen elvek öltöttek formát a MÁVAG-gyár mellett is.

A gyárhoz két lépésben kapcsolódik a lakható város. A MÁVAG 1908–09-ben korszerű lakótelepet épített fel a munkásai számára közvetlenül a gyár mellett. Az úton túli csendben húzódik meg a kertvárosi Tisztviselőtelep, ami sok vonásában rokonítható a Wekerle-telephez, bár régebben épült. Ez is kötődik a gyárhoz, vezetőinek nagy része ugyanis itt élt. A két világot a 20-as években felépült fiú- és lányiskola kötötte össze, a mai Vajda Péter iskola, ami mindkét oldalt kiszolgálta. Ma is a Vajda Péter utca a határ a Ganz-negyed és a Tisztviselőtelep között.

Munkás – otthon

A MÁVAG lakótelepét – amit az itt élők csak Kolóniának neveznek – a Delej, Golgota, Szapáry (ma Bláthy Ottó) és Simor (ma Vajda Péter) utcák ölelik körül. Ez egy egységes, kora-modern épületegyüttes, ami téglaburkolatával és a beékelődő előkertek sorával olyan hatást kelt, különösen este, mint egy régi vár. 

1909-ben így nézett ki a Kolónia: az utcák vonalában egyforma,  de jó stílusú, a szemnek kellemesen elrendezett 24 négyemeletes ház sorakozik egymás után. A térképre nézve látjuk, hogy miként szegélyezi a területet, és megint a várfal jut az eszünkbe. 645 szoba-konyhás munkáslakást, illetve szoba-konyha-előteres önkéntes tűzoltói lakást, és 10 két-három szobás tisztviselői otthont alakítottak ki a kertes udvar felé nyíló házakban. A telepnek saját víztornya volt, mellette pedig terjedelmes közösségi épület magasodott, melynek alagsorában száz éve kád- és gőzfürdő működött, és közös mosókonyha, szárító, a földszinten vendéglő és tekepálya, a félemeleten tisztviselői kaszinó várta a lakókat. Az emeleten pedig tágas színház- és mozitermet hoztak létre. Mindemellett volt itt orvosi rendelő, mentőállomás, könyvtár, óvoda, mosoda, s még jéggyár is, hogy mindig legyen jég a lakások jégszekrényeibe.

A MÁVAG nem egyszerű munkástelepet épített, hanem a szociális gondoskodás mintáját hozta létre. Ez akkor a lehető legjobb és legkorszerűbb volt. A modernitás persze a  színvonalán értendő. A munkáslakásokban nem volt fürdőszoba, és a WC is kint volt a lépcsőházban. Ez akkor mindenütt így volt, még a tehetősek is leginkább csak lavórban mosakodtak. A kád és gőzfürdő tehát a tisztálkodást szolgálta, ami akkor igazi luxusszolgáltatásnak számított. 

Az építtetőknek volt praktikus érvük is arra, hogy miért nem kellenek mellékhelyiségek a lakásokba, és miért jobb, ha jól működő közös szolgáltatások vannak. Műszaki szempontból egyszerűbb és biztonságosabb, és persze olcsóbb lakásokat tudtak kialakítani azzal, hogy a műszaki hátteret egy helyre telepítették. Nem mentek csövek mindenfelé a falakban – és így el sem romolhattak. Hogy ez milyen kihívást jelentett az utókor lakásfelújítóinak, jobb nem belegondolni.

A régi térképeken még láthatunk pár érdekességet. A Kolóniához vezető Golgota téren egykor kápolna állt. Ezt a Rákosi-korban rombolták le. A Kolóniához villamos is járt valaha. A 20-as és a 23-as tekergett a tér és a telep tömbje körül, amíg 1977-ben fel nem számolták a vonalat.

Acél – közösség

A hetvenes évek közepén, gimnazistaként barátaimmal egy évig jártunk ide egy kamarakórusba énekelni. A próbák a Kolónia volt közösségi épületében voltak, amit akkor Ganz Művelődési Háznak hívtak. Ugyanitt működött a MÁV Gépgyár nagy múltú dalárdája, az Acélhang is. Mindkét kórusnak szép repertoárja és nagyszerű karvezetői voltak. Nem volt kapcsolatunk az Acélhanggal, nekem mégis a kapcsolatot jelentették a hely múltjával, amiről akkor csak sejtéseim voltak.

A Kolónia területére régen még szabadon be lehetett járni, ezért néha beszélgettem pár öreggel, akik ott éltek a kezdetektől. Akkoriban érdekelt, milyen lenne igazi élő közösségben, kommunában élni, ezért nagy hatással volt rám, amit tőlük hallottam.

Elmondták, hogy igencsak nagy élet folyt ott. A lakók gyári munkások voltak, és lényegében egy nagy családot alkottak. Mindent tudtak egymásról, nem maradt magára senki. A közösen használt szolgáltatások – a fürdő, a mosókonyha, az étterem – közösségi térként funkcionáltak. Tánciskola, fodrászat, szakkörök, művelődési csoportok, sportszakosztály, edzőtermek, méhészszakkör, cserkészcsapat – sok minden működött itt, és ezek kívülállók számára is nyitottak voltak. Közben mindenkinek megvolt az intim tere, a lakása, ahol élhette a maga életét.

Mára az eredeti koncepcióból nem sok látható. A nagy közösségi épület már művelődési házként sem funkcionál. A 80-as évek végétől szórakozóhellyé vált, és az alternatív és független zenei világ központja lett – ez volt a legendás Fekete Lyuk. A színházteremben forgatták a Csinibaba legjobb jeleneteit, ma pedig egy protestáns felekezet oktatási központja a ház. 

A lakóházak egy hatalmas társasházzá alakultak. A lakásokat korszerűsítették, és persze már senki nem dolgozik a gyárban. Az eredeti közösség emléke azonban tovább él az új lakókban is.

Szöveg: Bányay Géza; Fotók: Huszár Boglárka, illetve Arcanum Digitális Tudománytár