A mi világunkból már eltűntek az ószeresek, akik kordéjukkal járták a falvak-városok utcáit, és az égvilágon mindent felvásároltak, az utolsó rongydarabig, rozsdás szögig vagy éppen régi porcelántárgyig. A szakma profi elitjének mondhatnánk a régiségkereskedőket, ők azonban nem azonosak a műkereskedőkkel, akik elsősorban képzőművészeti alkotásokkal, azaz főleg festményekkel foglalkoznak. Mi pedig mindig elképedünk, amikor egy-egy 100 millió dolláros festményről hallunk, aukciókról és lopásokról, ismeretlenségbe bújó felvásárlókról. A régiségkereskedés ettől kisebb biznisz, és ugyan a fiatalokat egyre kevésbé érdekli, de ma is él és működik. Mert az ember mindig is gyűjtögető életmódot folytatott, ösztönösen kell ez a túléléshez, legyen szó akár az ételről, akár a tárgyakról – vezet be bennünket ebbe a világba Fehér Tibor.

Azt már mi tesszük hozzá, hogy a régiségkereskedésnek is van filozófiája. Boris Groys fejtette ki – a közismert descartes-i mondat nyomán, miszerint „gondolkodom, tehát vagyok” –, hogy „az vagyok, amit gyűjtök”. És valamit mindenki gyűjt, még ha ennek éppen nincs is tudatában, a legbanálisabb dolgokat is, ha mást nem, bögrét vagy hűtőmágnest, amik kirándulások, utazások emlékét idézi fel benne.  Egykoron tehát, amíg sem tömegmédia, főleg pedig internet nem volt, a gyűjtés viszont hóborttá vált, aki valamit nem gyűjtött, nem létezett. Én például a könyveknél kötöttem ki, de gyűjtöttem jelvényt, bélyeget, focistás és mindenféle más matricákat.

Mindent gyűjteni viszont nem lehet, aki így tesz, valójában semmit sem tesz. Eközben alakítjuk értékrendszerünket: mi a szép, mi a jó, mi az értékes. Akad, aki a giccses kis kerámiaszobrokért van oda, tele a vitrin – miközben maga is tudja, hogy ezek a tárgyak rondák. Mert a giccset is lehet gyűjteni.

De vissza az üzletbe, és Fehér Tibornak szegezzük az első kérdést:

– Óbudai lévén, mégis miért itt nyitotta meg üzletét?

– Elsősorban a jó közlekedés és a bérelt üzlet megfizethetősége miatt. Ugyanakkor a Kőfaragó utca elég eldugott, ide csak az tér be, aki erre él, vagy aki eltévedt, nagyon kevés turista fordul be az utcába. Időközben pedig a műkereskedés is átalakult, hiszen a forgalom nagy része már az interneten bonyolódik, az aukciós vagy közösségi oldalakon. De különben is, inkább az ismeretségi körömre számítottam a bélyeggyűjtés terén.

– A filatelisták inkább a VI. kerületben gyülekeznek. De miért leszünk éppen bélyeggyűjtők? Gondolnám, hogy a szocializmusban ez egyfajta kapu volt a nagyvilág felé is…

– Akkortájt teljesen felfújták a dolgot, a bélyeggyűjtő-szövetségnek a hatvanas-hetvenes években 400 ezer bejegyzett tagja volt. Ha valaki nem mélyedt bele, akkor is könnyen és relatíve olcsón hozzájuthatott, de az nem gyűjtés, hogy az új bélyegsorozatokat megveszem és beteszem az albumba. Hanem utána megyek a régieknek, rámegyek egy-egy témára, például egy-egy országra, vagy a növényekre, sportra stb. 

Akkor rádumálták az embereket, hogy ez egy jó befektetés, de ez nem igaz. A hobbik nagy része amúgy sem befektetés és pénzkeresés, hanem egyszerűen szenvedély, szórakozás, időtöltés, ami viszi a pénzt, nem pedig hozzá. Aki pénzt akar keresni ezzel, annak azt mondom, menjen el aukcióra, vegyen fél millió forintért egyet, és később jó eséllyel drágábban el is tudja adni.

– A Talál-lom több lábon igyekszik állni, felvásárolnak szinte minden régiséget, ami esetleg eladható, a játékautóktól és a bőröndtől kezdve egy-egy könyvön vagy porcelánon át a jelvényekig, kitüntetésekig. Sokan érdeklődnek a helyi vonatkozású dolgok iránt?

– Igen, ilyenek a plakátok és a képeslapok. Elsősorban azok a helyiek keresik az ilyesmiket, akik egy-egy régi képeslap alapján rekonstruálják, hogy nézett ki az utcájuk, vagy például itt a szemben lévő telken, ahol most az építkezés folyik, milyen épület is állt. Vagy egy jellemző eset, hogy az egyik ügyfelem gyógyszerész, és ő a szakmájához kapcsolódó plakátokat keresi, vagy képeket, egykori reklámtáblákat. Vagy például a vendéglőben adott számlákat, azaz a számolócédulákat, amikre a pincér felírta a rendelést, vagy a boltos az eladott áru listáját, majd oda is adta a vevőknek, és ezek kiváló reklámhordozók voltak, a cégek is előszeretettel hirdettek ezeken.

– A műkereskedelem részben értő műgyűjtők kezében van, vagy egyenesen művészettörténészekből lesznek műkereskedők. De mi kell ahhoz, hogy valaki régiségkereskedő legyen?

– Én a bélyegekhez értek, de ezt sem lehet gyorsan kitanulni, és inkább utánajárással, a tapasztalat révén. És persze, hogy nem lehet csak úgy a játékokhoz vagy a fegyverekhez is érteni, én ráérzésre vettem meg például egy II. világháborús csajkát, mert ez is elmegy. Néha azt hiszem, biztosan hamar ráharapnak valamire, aztán nem, máskor meg éppen azt viszik el másnap, amiről azt gondolom, hogy itt fog porosodni. Az internet miatt ma az eladók és a vásárlók is sokkal tájékozottabbak, egyszerűen utánanézhetnek, hogy egy-egy tárgy mennyit érhet. Így sokkal tudatosabban adnak és vesznek. 

Megtudom azt is, hogy a legértékesebb magyar bélyeg eddig egy százmilliós tévnyomat volt, azaz hibás bélyeg. Persze nem nehéz kitalálni, hogy mindenből az a drága, ami ritka. Az emberek pedig, akik csak tehetik, szívesen gyűjtik a pénzt, főleg a mait. Igen, így van ez a pénzzel is – folytatja Fehér Tibor –, de a régiek esetében is ugyanez a szabály. A hiperinflációs pénzek, akár a II. világháború utáni magyar vagy harminc éve a jugoszláv, meglehet, érdekesek és egzotikusak, mert rengeteg rajtuk a nulla, de ezekből sokaknak maradt otthon talicskaszám.

Fehér Tibor szerényen utal arra, hogy rájött, meggazdagodni nem ebből fog, de megélni meglehet. A járvány alatt az üzlet jobbára nyitva volt, de a forgalom szinte a nullára esett, ráadásul sokan ma már nem hozzák be azt, amit otthon találtak, illetve el akarnak adni, hisz maguk is meghirdethetik a neten, a régiségkereskedő közvetítése nélkül. 

De az emberek rendületlenül böngésznek a régiségek után, és nem csak a neten. Mert böngészünk, tehát vagyunk. 

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotók: Ványi Ákos