Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

INTERJÚ VEISZER ALINDÁVAL

„A közéletről beszélni veszélyesebb, mint elmenni háborús tudósítónak”

2020. augusztus 15. szombat

A 2000-es évek bulvártobzódása közepette Veiszer Alinda a még létező köztelevíziózás egyik arcává vált, egészen a Prima Primissima díjig jutott. Majd következett sok minden más mellett a Hír TV, az ATV, hogy mára főleg a pozsonyi rádió magyar adása, a „vendégmunkáskodás” maradjon.

- Mintha az utóbbi időben a sajtó a sajtóról szólna. Index-ügy, twitteres őrjöngések, fake news, sajtószabadság versus „nem szólunk, mert ez üzleti ügy”. Vagy két évtizede dolgozol a médiában – gyökeres változásokat látsz Magyarországon, vagy ez csak „a szokásos”?

- Ha az elmúlt 20 év folyamatait nézem, akkor elég nagy a változás, de mégis, semmi különös, hiszen nem egyedülálló, amit látok. Viszont ez a 20 év egy csomó kérdés újra megválaszolására késztetett. Azt gondoltam 20 évesen, hogy értem az objektivitást, és tudom, hogy kell csinálni. Hittem a média ellenőrző feladatában, hittem az érvek ütköztetésének hasznában, hittem a gondolkodó fogyasztóban, hittem az igazságérzetben.  Ma szinte teljesen másként tekintek az objektivitásra. Mindenre másként tekintek. Viták nincsenek, a döntéshozók nem válaszolnak valódi, cenzúrázatlan kérdésekre, a sajtósok dolga a sajtóelhárítás lett. Igazi ellenszél. 20 éve ezt nem éreztem.

- Rádiókban, majd a tévékben kezdtél, és egyelőre itt is „végeztél”, júliusban mondtál fel az ATV-nél, előtte pedig a pozsonyi Pátria Rádióban dolgoztál. Arra sosem gondoltál, hogy az írott sajtóban keresd meg a helyet, hiszen könyveket már publikáltál? 

- A Pátria Rádióban továbbra is dolgozom, szeptemberben megy tovább a műsor, ami most nyári szüneten van. Interjúkat készítettem több női lapnak is – sajnos ezt a vonalat nem segíti, hogy sokat beszélek közéleti kérdésekről, igaz, ez egyáltalán a létezést sem segíti elő ebben az országban. Sokan megijednek tőlem, pedig szerintem az nem baj, ha valaki gondolkodik a közéletről. De jelenleg úgy tűnik, ez veszélyesebb, mint elmenni háborús tudósítónak. Ám olyan lehetőségem sosem volt, hogy közéleti-politikai újságíróként dolgozzak napi- vagy hetilapban, nyilván ennek az is az oka, hogy a tévés skatulyában maradtam. Pechemre épp a tévék fogytak el először.

- Szlovákia akár a demokrácia oázisának is tűnhetne, bár a miniszterelnök nem mondott le a plágiumügye miatt, a kormány viszont belebukott abba, hogy oknyomozó újságírót gyilkoltak meg. Hogyan éled meg a „vendégmunkáskodást” a magyar nyelvű szerkesztőségben?

- Szeretem a pozsonyiakat. Fontos, hogy ez a közszolgálati rádió magyar adása, és ezért nyilván erős, hogy ott dolgozom, míg a magyar közszolgálat gyakorlatilag megszűnt létezni. Nem látok rá arra, hogy a belpolitikai szerkesztőséget milyen nyomás éri, engem semmilyen, egészen elképesztően szabadon dolgozom. A főnököm, Lovász Attila mondta is egyszer, hogy ő pontosan látja azt a szabadságigényt, ami miatt nehéz velem, de ő szereti ezt.

- Általában műsorvezetőként voltál jelen a Zárórától kezdve az ATV -ig, kultúra, politika, minden hozzád tartozott. Nyilván egy csapat segíti az ilyen munkát. Hogyan lehet szinte naponta ezerfelé tájékozódni?

- Pártpolitikával eddig összesen négy hétig foglalkoztam képernyőn. Sokat gondolkodtam mostanában, hogy mi más is lehetnék, mint az, aki vagyok: egy kételkedő, kérdező, megmutatni akaró ember. Az az igazság, hogy az élet már adott lehetőséget a pályamódosításra, de még ebben  a rettenetesen fojtogató légkörben is újságíró, műsorvezető és riporter szeretnék lenni. Tényleg azt szeretném, hogy az emberek halljanak tőlem könyvekről, színdarabokról, színészekről, közéletről, hogy megmutathassam nekik, hogy annak érdemes hitelt adni, aki állja a kérdéseket is. Aki vállalja a konfliktust, aki hibázik, de belátja. És továbbra is szenvedélyesen hiszem, hogy a kultúrát egyenrangúnak kellene kezelni a politikával, mert legalább annyira fontos. Engem az érdekel, amivel foglalkozom, hogy észreveszem a kamuzást, utánamegyek, csekkolom, korrigálom. Hogy imádok olvasni és színházba járni, és közben azt gondolom, hogy a legjobb kortárs kultúra az, amelyik tudomást vesz a társadalmi közegről, amelybe születik. 

- Adódik a kérdés, hogy ha ennyire sokoldalú vagy, miért nem lettél sohasem szerkesztőségvezető, főnök? Ez alkati kérdés, vagy azzal hozható kapcsolatba, hogy talán és újra egyre macsóbb a társadalom, így a média világa is, ahol a nagyfőnök általában férfi?

- Talán nem a macsóság itt a probléma, hanem az odáig jutás. Nem nagyon vagyok simulékony, de szerencsés viszont igen, hogy a főnökeim legtöbbje elviselte az ajtócsapkodást, a konfliktusokat, meg az erős szavaimat is – mert úgy gondolták, a tartalomért megéri. Igazán hálás vagyok nekik ezért, néha biztos szívesen kirúgtak volna, nem tették, úgy gondolták, a csomag része a hihetetlen igazságérzet meg szókimondás is. Nem szereti ezt mindenki, nem baj, nekem ott a helyem, ahol igen. Amúgy szerintem kemény, de jó vezető lennék, bár nem tudom, sosem próbáltam, csak nagyon piciben, a saját műsoraim körül. Az biztos, hogy nem kéne velem smúzolni, mert kiráz tőle a hideg. Csak dolgozni kéne, de azt nagyon. Érdekes is lenne összeszedni egy csapatot, akikkel mész előre, van egy agendátok, és megvitatjátok, hogy merre tovább, elébe menni a híreknek, és kritizálnátok egymást, na, hát ilyen csapatot szeretnék. Nagyon kicsiben éreztem ezt , így a Záróránál meg az Alindánál. Arra például rájöttem, hogy abból a szempontból jó arc vagyok, hogy sosem adom ki a kollégáimat a főnökeimnek. Lehet, hogy üvöltözünk egymással egy szobában, de tuti nem nyomok fel senkit a vezetőknél, inkább ott is beleállok a vitába, más szempontból meg biztos rossz arc vagyok, kicsit például öntörvényű. Szokták mondani, hogy nem vagyok csapatjátékos, szerintem meg előbb definiálni kell a szót. Mert egy jól összerakott csapatban iszonyú hasznos lennék. Azt szoktam mondani, hogy szerintem én csapatjátékos vagyok, hiszen kosarazom, igaz, irányító a posztom.

- Hetente elhangzik, hogy sose volt ilyen durva a közbeszéd, elérte a mélypontot. Aztán mégis süllyed tovább… Meddig és hová?

- Engem ez a kérdés nem érdekel, álságosnak tartom. Olyan a közbeszéd, ahogy az utcán is beszélünk. Olyan, amilyet igénylünk. Nekem egy egyszerű kommentfolyam is már elég meglepő tud lenni.

- A szakszervezetek gyengének tűnnek, de a válság alatt a taxisok vagy a zenészek azért mégis majdnem egységesen kiálltak saját érdekeikért. Ám az újságírók közt mintha teljesen megszűnt volna a szolidaritás, sőt…

- Divatos nézet, de szerintem épp az Index esete megmutatta, hogy azért van szolidaritás. Bár nem volt túl sok ilyen példa mostanában. Példamutató volt, amikor a legnagyobb lengyel napilap magyar nyelven szolidarizált az Indexszel, azért ez valami. Sokat beszélgetünk arról, mikor mi a jó reakció. Sok érv és szempont van, látni kell, hogy nehéz a helyzet. A kérdés, mikor is kell egy újságírónak kvázi aktivistává válnia? A mi generációnk nem erre szerződött, legalábbis azok nem, akik a NER-en kívüli médiában dolgoznak. Borzasztó nehéz helyzetben vagyunk, amikor támadás éri az objektivitás létét is, amikor a fake news mindennapos, az egyes újságírók elleni karaktergyilkosságokkal vannak elfoglalva a NER-médiában, revolverezik a kormánytól független tulajdonosokat, nem lehet valódi kérdésekre választ kapni… Nagyon nehéz ebben a helyzetben jókat lépni. Én ugyan gondolok valamit a szolidaritás formáiról, de nem az a dolgom, hogy szidjam magunkat, hanem hogy érveljek a többieknek, és meggyőzzem őket.

- Kacérkodtál a színházzal is. A jelenlegi helyzetben most ott is csődhelyzet van, egyfelől a leállás miatt, de amiatt is, mert a hatalom maga alá gyűri a színházakat, az egyetemet is. Megbántad a pályaválasztást, pályamódosítást? Merre tovább?

- Nem lettem volna jó színész, legfeljebb közepes, jobb így, ahogy alakult. Ez nem azt jelenti, hogy azt tanácsolnám a gyerekemnek, legyen újságíró. Mondjuk az ő generációjuk úgyis influencer akar lenni, mert azok szépek és jól keresnek, nem szenvednek, mint mi. Tehát ha azt kérdezed, merre tovább, lehet, hogy influencernek kéne menni? Felteszem a nagy kérdéseket az Instán, hogy „ti merre nyaraltok?”, meg „ti adtok ropit a gyerekeknek?” – aztán dőlnek a lájkok, a reklám és a pénz. Na jó, nyilván nem ez az út, most én is keresem. Sokszor azt érzem, elköltöznék egy vadregényes kerti vidéki házba, lenne egy kutyám, meg a család persze, és magasról tennék az egész vircsaftra. Nyugodtabb lennék vagy három napig. Lehet, hogy három hétig is. Aztán hiányozna a színház, a beszélgetések, és… szóval ez sem megoldás. Nyithatnék éttermet, vagy csinálhatnék tréning céget, lehetnék coach. Kb. ezek a pályák az ex-médiásoknak. De valamiért szenvedélyesen hajt a dolog, hogy jó tartalmat készítsek. Amíg meg tudunk élni ebből, addig maradok. És amikor már minden kapu bezárult, akkor csinálok valami mást. Egyelőre a megmaradáson dolgozom. 

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotók: Huszár Boglárka

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. Részletes leírás Rendben