„Erre jöjjön!” – hallottam egy hangot mögöttem, amikor a Kun utcai ház körfolyosóján vizslattam, melyik ajtó Múth Péteré. Erzsébet, Múth Péter lánya nyitja ki a rácsot, betessékel a lakásba, édesapja szobájába. Erzsébet már maga is nagymama, s akkor költöztek közös lakásba az édesapjával, amikor a férfi súlyosan megbetegedett nyolcvan éves korában. Akkor gyorsan felépült, és még csaknem két évtizedig élte az aktív öregek életét, szívesen kártyázott a barátaival, s még táncolt is a klubban. Most már ritkán kel ki az ágyból. Szundít akkor is, amikor belépek, de lánya érintésére azonnal felemelkedik, s délcegen ül ki az ágy szélére. Beszélgetésünk alatt végig egyenes háttal, katonás fegyelmezettséggel ült.

Huszár a gépek háborújában

„Szólítson csak Péternek” – mondja bemutatkozáskor. Nem időrendben halad a beszélgetés, inkább a téma súlyossága szerint. 

Bevonulás után (Múth Péter fotója)

„1941 októberében, 21 évesen vonultam be az 1. huszárezredbe Szabadkára – akkor épp a miénk volt –, de egy év múlva, az ezred megszűnésekor Nyíregyházára, a 4. huszárezredhez vezényeltek át” – kezd bele a keservessé vált katonalét mesélésébe. Ott tanult meg lovagolni, de egyúttal rádiósnak is kiképezték.

Huszárok (Múth Péter fotója)

„A lovas hadosztályt Horthy nem akarta kiengedni a frontra, ragaszkodott hozzá, hogy maradjon itthon a saját védelmére. 44-ben azonban a német megszállással a mi nyakunkon is szorult a hurok. A német hadvezetés Minszkbe, Fehéroroszországba parancsolt bennünket, de csak Pinszkig jutottunk, ami alig van túl az ukrán-fehérorosz határon. Az első éjszaka kaptunk egy orosz légitámadást, ami az egész hadosztályt alaposan megtizedelte. Onnan már csak visszafelé vezetett az út, így mi csak a menekülésben vettünk részt.” Budapestre érve alig pár napot töltött civilben, amikor az oroszok az utcáról vitték el az akkor még hivatalosan katona Múth Pétert málenkij robotra. Már hadifogolyként ment Ukrajnába, a kramatorszki lágerbe, ahol négy éven át lapátoltaa nehéz vasércet. 1948-ban, 28 évesen szabadult, s végre elkezdhette a saját életét élni.

Bevagonírozás előtt (Múth Péter fotója)

Út a Nagymező utcai fodrászatig

Az ágy felett családi kép, a lógó bajszú határozott tekintetű apa vonja magára a figyelmet. „Elmagyarosodott svábok vagyunk. Apám megbízható ember volt, sokat adott a becsületre.” Három hold szőlő volt a család birtoka Soltvadkerten, ami a sok munkát tisztes szegénységgel jutalmazta. Péternek az elemi után, 14 évesen szakma után kellett néznie, de nem sok választása volt a környéken. Lehetett szabó, fodrász vagy suszter. 

A helyi fodrász mellett kezdett inaskodni kosztért kvártélyért, és amikor 3 év múlva szabadult, Kiskőrösön lett fodrászsegéd, ahol havi 10 pengőt kapott az ellátás mellett. Két év múlva Pestre jött szerencsét próbálni, a Visegrádi utcában lett segéd, immár heti 12 pengőért. Innen vonult be katonának, hogy 7 év múlva mindent elölről kezdhessen.

Múth Péter hajat vág (Múth Péter fotója)

Az első házassága csak rövid ideig tartott, kislányát kénytelen volt egy időre a szüleire bízni. 1954-ben újraházasodott, ismét fodrászt vett feleségül, miután látta, hogy új párja és kislánya milyen jól kijönnek egymással. „Számomra ő volt az anya” – igazolja vissza Erzsébet apja megfontolt döntését.

Múth Péter felesége hajat vág (Múth Péter fotója)

A férj és feleség a Nagymező utca, Andrássy út sarkán álló fodrászatban kezdett dolgozni, és nyugdíjazásukig kitartottak ott. „Itt voltak a színházak, a Moulin Rouge. Rengeteg színész járt hozzánk. Rátonyi Róbert, Csákányi László, Agárdi Gábor mindennapi vendégem volt akkoriban, hiszen még nem volt divat az otthoni borotválkozás.” Megértem, hogy Pétert szerették a kuncsaftok, mert most is kellemes ember, aki angyali mosollyal beszélget a legszörnyűbb időkről is.

Az élet megy tovább

„Negyven éve vagyok nyugdíjban. Most már az foglalkoztat, hogy szeretnék túllenni az egészen. Az élet örök, de mi csak átutazók vagyunk a földön, ez mindenki agyába bele kell vésődjön” – mondja búcsúzóul. „Az élet megy tovább. Nélkülünk is volt élet, és nélkülünk is lesz élet.” 

Szöveg: Bányay Géza; Fotók: Huszár Boglárka és Múth Péter fényképei