– 2015-ben a legrangosabb magyar irodalmi díjjal, az AEGON-nal tüntették ki Kitömött barbár című könyved. Ennek egyik főhőse a nyelvújító Kazinczy Ferenc, akinek mégsem sikerült megmentenie a hazát: rokonai kisemmizik, a helyi parasztok őt okolják minden bajukért. Változott azóta a – nem csak vidéki – magyar mentalitás? Ugyanolyan brutálisak tudunk lenni? Ahol a fennkölt eszméknek nincs helye, marad a barbárság, az erőszak nyelve?

– Kelet-Európában újra és újra megtörténik, hogy a vékonyka polgári (vagy ha úgy tetszik, diplomás, nyelveket beszélő) réteg megpróbál keresztülvinni (ha véletlenül épp a politikai hatalom közelében van) olyan változásokat az ország szerkezetén, amelyeket elirigyelt a nyugati országoktól. A világjártság kellemetlen következménye, hogy az ember megpróbálja olyanná tenni a környezetét, mint ahol a legjobban érezte magát a nagyvilágot járva. Ezek a változások aztán sorra elbuknak, vagy csak nagyon minimális eredménnyel járnak. Térségünk feudális-félfeudális, archaikus társadalmi szerkezete, a szolgák és urak évezredes rituáléi aztán szépen rendre visszatérnek, a szerepek megtaláljak az embert. A brutalitás csak következmény, hisztéria, amelyet a kisebbségi komplexus táplál. Magyarországon a helyzetet még az is súlyosbítja, hogy Trianonnal egy olyan ország jött létre, amelyben Budapest kivételével nem maradtak városok: az összes olyan város, amely gazdag multinacionális, polgári hagyományokkal rendelkezett, az utódállamokba került, az egyetlen valamirevaló város Budapest maradt. Így aztán Budapest problémái és sajátságai váltak az ország problémáivá és sajátságaivá, nem maradt semmi, amely ellensúlyozhatta volna.

– A latin-ógörög filológia tudományos világából indultál. A fiataloknak ma talán még inkább elvont kultúrkör ez, mint anno nekünk tűnt. Üzennek még nekünk valamit az ókoriak? A szofisták, a cinikusok vagy a sztoikusok?

– Az antik kultúra hatalmas tradíciója ugyanúgy jelen van, mint ahogyan a reneszánsz vagy a felvilágosodás is a XIX. század idején jelen volt, legfeljebb az emberek nem tudják, hogy amit mondanak és gondolnak, azt Platón vagy Arisztotelész mondta és gondolta először. Nem üzennek, hanem itt vannak, csak az idézéskultúra színvonala rohadt le.

– Az év elején megszűnt klubrádiós műsorotokban rendszeresen beszélgettél „idegenbe szakadt hazánkfiaival”. Kiderült valami, amiről eddig kevésbé tudtunk?

– A beszélgetéssorozat nem szűnt meg, csak médiumot váltott, podcastban működik tovább a 24.hu-n, ugyanazon a címen, mint a Klubrádióban: „Kilépők”. Több száz emberrel készítettem már beszélgetést, rengeteg oldalról világították meg ezek a beszélgetések a problémarendszert. Ami a legérdekesebb, az az identitás: sok riportalanyom számol be arról, hogy számára az identitást Európa jelenti, az Európai Unió. A legnagyobb akadály számukra a nyelvtudás hiánya: egyszerűen tragikus, mennyire nem tanulnak meg az iskolákban idegen nyelveket a magyarok. De amint valaki átlendül ezen, a dolgok villámgyorsan javulni kezdenek. A hazatelepülni akarók aránya elenyésző, és többnyire arról számolnak be, hogy néhány év alatt elvesztik kelet-európai beidegződéseiket, és rosszul érzik magukat a bőrükben, amint hazautazva szembesülnek az itthoni rosszkedvvel, agresszióval és kilátástalansággal.

– Az MTA – mondjuk így – írói és művészeti ágazatának, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának a tagja vagy. Ez még működik?

– Hogyne működne, már amennyire egy ilyen szervezet „működik”. Szakmai testület, amelyhez kitüntetés tartozni, nem politikai formáció és nem kifizetőhely. Az ország legjobbjai tartoznak ide. Pénz nélkül fulladozik, kiszolgáltatva a dilettánsok bosszújának, mint minden tisztességes szakmai szervezet ma ebben az országban.

– Novák Évával együtt működtetitek a Péterfy Akadémiát, nyári kreatív írás-tábort tartottatok. Jobb híján „vállalkoztok” így a válság idején? Negyed évtizede az írást még sehol sem oktatták – olvass sokat, mondták, aztán írj. Mi változott? Igény támadt rá, vagy amerikai módra megcsináltá(to)k az igényt? Mert hisz ma aztán mindenki ír, posztol…

– A prózaírás, ellentétben a romantikus hiedelmekkel, a legtöbb tekintetben ugyanolyan szakma, mint a hegedűművészé vagy a filozófusé vagy a közgazdászé. Annyiban más, hogy aki író, az egyszersmind intézmény is, institúció. Ennek a működését sem árt tanulni. Nem elég, hogy valaki úgy érzi, mondandója van a világnak, azt meg kell tanulni kifejezni. Jót írni egyszersmind azt is jelenti, hogy újat írni, olyat és úgy, ami még nem volt. Ehhez látni kell a pályán. Bele kell tudni lépni egy rendszerbe, ami a folyóiratok, a kiadók világa, meg kell tanulni, hogyan gazdálkodjon az ember a tehetségével. Évtizedek óta tanítok kreatív írást különféle szervezetekben, aztán arra gondoltam, hogy mért nem én vagyok magam a szervezet? Létrehoztam egy akadémiát, megcsináltam a tananyagot, összeraktam a weboldalt, meghirdettem a kurzusokat, és az első hónapokban kiderült, hogy a dolognak óriási sikere van, és rengeteg ember szeretne nálam tanulni. Három, egyenként 8 hetes kurzust kínálok, kezdő, haladó és mester csoportok vannak. A koronavírus- járvány óta a kurzusokat távoktatásban tartjuk – korábban helyiséget béreltem Budapesten, de aztán a járvány alatt kiderült, hogy mindenki jobban örül a videókonferenciának, nem kell utazni, parkolni. Rengeteg hallgatóm nem is Magyarországon él, vagy ha Magyarországon, nem is Budapesten, úgyhogy a kényszer szülte oktatási forma lett mostanra a sztenderd. A nyári tábort idén próbáltuk ki először, olyan vendégelőadókat hívtunk meg, mint Grecsó Krisztián, Szeifert Natália, Molnár T. Eszter, Szabados Ági vagy Szentesi Éva. Óriási volt a túljelentkezés, akit érdekel, olvassa el a résztvevők beszámolóit a Péterfy Akadémia (peterfy.academy) oldalán. Most már ott tartunk, hogy több szerzőnk kézirata megjelenés előtt áll olyan kiadóknál, mint a Libri vagy a Kalligram. Ez remek érzés.

– Megmondod-megírod markáns, éles véleményed közéleti, politikai, kulturális témákban is. A mai írójelölteknek lakat van a száján? Vagy teljesen szétválik a két dolog, a fiatalok elefántcsonttoronyba vonulnak?

– Nem hinném, hogy elefántcsonttoronyba vonulnának, kénytelen mindenki kinyitni a száját, mert a NER-ben nincsenek, és nem is lehetnek írók. Ma a gyűlölet és a kötelező tahóság, a nacionalizmus és a rasszizmus, mint szellemi táptalaj, meglehetősen sovány, még akkor sem teszi lehetővé, hogy irodalom teremjen belőle, ha billentős IFÁ-val borítják bele trágyázásul a pénzt.

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotók: Ványi Ákos

- - -

NÉVJEGY

József Attila-díjas magyar író, forgatókönyvíró, szerkesztő, egyetemi oktató. Felesége Péterfy-Novák Éva író, testvére Péterfy Bori színésznő és Péterfy Sarolt irodalomtörténész. Anyai nagyapja Jékely Zoltán író, költő, anyai dédapja Áprily (Jékely) Lajos József Attila-díjas költő, műfordító. Péterfy Gergely az ELTE latin-ógörög szakán szerzett diplomát 1993-ban. 1994-től 2011-ig a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanított. Első novelláskötete Félelem az egértől címmel 1994-ben jelent meg. Ezt követte 1998-ban első regénye, A B oldal, amely önéletrajzi elemekből építve beszéli el a 70-es 80-as évek Budapestjének értelmiségi tapasztalatát.

A Tűzoltóparancsnok szomorúsága című, 2000-ben megjelent regénye az ezredforduló megváltozott emberképét ábrázolja. A 2004-ben megjelent Bányató a létezés tragikomikus reménytelenségét tárja fel. PhD értekezése – amelyet Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman barátságáról készített – szolgált a Kitömött barbár című regényének alapjául, amelyet 2015-ben AEGON művészeti díjjal ismertek el.

(Forrás: Wikipedia)