Bár amúgy sem tudom, kinek az ángya, egy biztos, régi rokon, valamelyik sógor felesége volt. És talán Gizi néni, talán Mária – nem tudjuk, ő már vagy fél évszázada ilyen általános ángyi a családban. És majd’ kilencven.

– Jaj, Gyurikám, jajjaj – kezdte el a szokásos jajongást –, idén biztos meghalok! Érzem a térgyemben a vírust. Gyere, megmutatom a fekete ruhámat, kikészítettem a temetésre. A fiam azt mondja, hogy lezárták a határt, és ő most nem tud jönni.

Merthogy a fia Németországba emigrált vagy száz éve. Sváb származásuk ellenre igazi sváb lett, utazni is smucig.

– De hát ángyikám – vetettem közbe –, nincs is határzár.

Nyugodtan jöhet, ha meghal. Bár ő előbb fog szerintem. Mivel mi az ángyival ilyen lazán beszélgetünk a komoly dolgokról, bár őt halálügyben nem lehet komolyan venni, először még 1990 tájt temette magát, azóta non-stop.

– Azt mi nem tudhatjuk, a sorsunk a Cecília kezében van. A végrendeletem is frissítettem.

– Mire? – csillant fel a szemem.

– Hát a legújabb word-formátumra, szerinted mire?

Mert a néni régi motoros, anno még gmk-ban szerelték össze a számítógépeket a garázsban.

– Jaj, Gyurikám, én nem várom meg a világvégét. Nézd meg – folytatta a nyavalygást –, hát mi lesz a gyerekekből is? Egész nap a gép előtt ülnek… És tudod, mit játszottak az udvarban? Szijjátópéterest!

– Hát az meg mi?!

– A kismedencében tologatták a hajókat, az egyik volt az a Lady yacht. A másik kölök meg mobillal fényképezgette titokban, hogy ahol-e a külügyminiszter, aztán feltették a netre! Ahelyett, hogy indiánoznának! Aztán meg novákelődöst játszottak, felraktak valami zászlót, fogták a létrát, aztán a másiknak meg le kellett szednie és elszaladnia. Jó, legalább mozogtak. Pedig azt se tudják, mi az, hogy LMBTQ. Még az kell, hogy kijöjjön a rendőrség, mert politizálnak, és végül infarktust kapok. Ezek a gyerekek meg hülyén fognak meghalni.

– De ángyikám – kérdeztem –, ez meg magát mit érdekli, ha úgyis meghal most?

– Na jó, de a mennyben azért nem akarok egész nap idióták közt lenni – mondta, és végre feltette a kotyogóst.

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotó: Ványi Ákos