Tolnay Krisztina Pest megyéből származik. A barátnőjével gimnazistaként döntötték el, hogy rendőrök lesznek, aztán együtt is végeztek Miskolcon a rendőrszakközépben, és a mai napig egy irodában dolgoznak. A kéklámpás autó mindig is vonzotta, olyan foglalkozást szeretett volna űzni, amivel hasznos lehet mások számára. Az, hogy a VIII. kerületi Rendőrkapitányságra helyezték, az első pillanatban megrémisztette, kérte is az áthelyezését az V. kerületbe, amit aztán visszavont. „Ha egy rendőr tanulni akar, itt aztán van lehetőség a tapasztalatszerzésre, mert mindenféle kultúrkör megtalálható” – véli Tolnay Krisztina, aki szerint a szakma nem sajátítható el csupán a képzéseken. „Életed végéig kell tanulni. Minden helyzet más, mindegyikbe másképp kell belehelyezkedned, ezért nem tudsz előre felkészülni.”

Előbb ember, aztán rendőr

Fogdaőrként kezdett, majd járőrként dolgozott, néhány év múlva pedig körzeti megbízottnak nevezték ki. Bárkivel szót ért, szereti, hogy a munkája emberközpontú. Szerinte a hatékony segítség alapja a másik tisztelete. „Jogszabályi keret szabja meg, hogyan dolgozhatunk, de ha hiányzik az empátia, ha nem találom a hangot az emberekkel, akkor az csak üres betűhalmaz marad. 26 év alatt nem kaptam egyetlen sallert sem, ami azt tükrözi, működőképes az elméletem.”

A gyerek az első

A kerület áldozatvédelmi referenseként a felmerülő igények alapján bűnmegelőzési, drogprevenciós és közlekedési előadásokat, képzéseket is tart, és mindenekelőtt igyekszik a lehető legjobb kapcsolatot ápolni a társszervekkel, a nevelési és oktatási-, valamint az idősellátó intézményekkel. A fiatalkorúak bűnmegelőzési programja Molnár Gábor rendőrkapitány kerületbe érkezésével kapott nagyobb szerepet. Tolnay feladata volt az úgy nevezett DADA-módszer (Dohányzás, Alkohol, Drog, AIDS) kerületre igazítása. A módszer hatékonyabbá tétele érdekében kikérték az iskolák vezetőinek véleményét is. „Korábban nem minden iskola volt nyitott a programra, és ha nincs megfelelő bizalom az iskola és a rendőrség között, az meglehetősen kártékony” – emeli ki a főtörzszászlós.

Tapasztalata szerint a gyerekek többsége a mai napig tart a rendőröktől, mumusként tekintenek rájuk, ami azért nagy baj, mert ha problémájuk adódik, veszélybe kerülnek, nem mernek segítséget kérni, vagy nem a megfelelő személytől kérik. „Meg kell mutatnom nekik, hogy én is ember vagyok: nő és anya, és ha hozzám fordulnak, segítek. Az értésükre kell adni, hogy aki nem hordja az egyenruhát, azt nem feltétlenül a segítő szándék hajtja, hiába azt mutatja.” Úgy véli, a bizalom kulcsa a figyelem és a megfelelő hozzáállás. Az előadásain, a rendezvényeken és az utcán megállítva is rögtön válaszol a gyerekek, vagy éppen a szülők, pedagógusok kérdéseire. Vannak diákok, akik Messengeren kérnek tanácsot. „Ha egy gyereknek segítettem, és a társai látják, hogy nem csak vizet prédikálok, akkor ők is bátrabban fordulnak hozzám, végső soron ez a célom és ez a legnagyobb örömöm is” – összegzi.

Családban marad?

Pozíciója miatt sok józsefvárosi család életét ismeri jól, így azt is látja, mi a gondjuk, sajnos mégis előfordul, hogy hiába segítene, korlátozottak a lehetőségei. „Minden olyan segítséget, amire lehetőség van, a legjobb tudásunk szerint meg kell adni, de azon túl, ha nem tudunk többet tenni, akkor azt tudomásul kell venni, bármennyire fájdalmas is.” Ám úgy véli, nem szélmalomharc az övé. „Mindig azt mondom, ha csak egy-két gyerekről beszélünk is, aki olyan családban fog élni, vagy olyan életet fog választani, ami tényleg szép lesz és jó lesz, akkor már megérte. Ebben bízom. Nem gondolom, hogy Don Quijote lennék.”

Szöveg: Kolonics-Imre Zsófia; Fotók: Huszár Boglárka