Szeretve lenni

Együtt voltak boldogságban, egymás mellett szegénységben, ha kellett együtt tűrtek és együtt szenvedtek, s már együtt maradnak, bármi következzen is. Közös életük során mindig egymásba kapaszkodtak és egymásra számítottak, teszik ezt a mai napig is. A nehézségekben is figyeltek egymásra: „a lényeg az, hogy előbb a másiknak szerzek egy kis kedvet, egy kis örömöt, aztán jövök én” – mondja a feleség.

Szép város Kolozsvár…

Az ifjú Szakács Mihály és a hajadon Bálint Sára Kolozsváron éltek és dolgoztak. Mihály a kolozsvári fémipari gépgyár kovácsműhelyében mintegy 40 évig húzta az igát – mesterként több ember dolgozott a keze alatt. Sára csipkeharisnya-kötőként kezdett az ötvenes évek közepétől, azonban mikor bejött a nylon harisnya, a szövetkezetnek befellegzett. Így 1960-tól kiszolgáló-büfésként dolgozott csupa patinás helyen, egészen a lányaik, Sára és Ildikó megszületéséig.

…majd ott lakunk a Szamosnál

A városban ismerkedtek meg egy banketten. „Mihály felkért táncolni, átfogta a derekamat jó szorosan, és megkérdezte, találkozhatnánk-e. Azt sem tudtam, mi az, hogy randira menni” – emlékszik vissza az asszony, aki az este után kissé megszeppent, a randevú pedig elmaradt. Mihályt behívták katonának, és legközelebb két év múlva hozta össze őket a sors. A férfi ismét nekiveselkedett és táncba hívta Sárát. „Azóta nem is engedtük el egymás kezét” – mondja a feleség. Nem volt lakodalmuk, a szülők nem tudták támogatni őket. „Mihály azt mondta, vesz nekem egy foglaló gyűrűt és egy karikagyűrűt, és egy eljegyzést azért csináljunk.” Napokon belül meg is érkezett markában a kincsekkel. Innentől számolják a házasságukat, noha a polgári és az egyházi esküvő csak később volt.

Itthon otthon

Miután a gyerekek befejezték az iskolát, Sára vissza akart menni dolgozni, de nem kapott munkát, a kenyérkereső édesapát is lefokozták, a lányok sem tudtak elhelyezkedni. A magyarellenesség a tetőfokára hágott ekkor Romániában. Az utolsó csepp az volt, amikor a nevüket is románosítani kellett volna. Ekkor döntöttek úgy, Magyarországra költöznek, de a letelepedésre csak évekkel később, hosszas huzavona és megaláztatások után, 1989-ban került sor. Közben az idősebb lányuk, aki zenésznek tanult, Németországban kapott lehetőséget, a kisebbik pedig utána ment. Szülők és gyerekek alig hallottak egymásról, nemigen volt lehetőségük tartani a kapcsolatot.

Öröm az ürömben

Több mint 3 év után egyesült újra a család, már Budán, ahol egy rokonnál kaptak szállást, majd Józsefvárosban utaltak ki lakást nekik. Szereztek munkát, és újra egyenesbe került az életük. „Büszke vagyok arra, hogy ki tudtunk jönni Magyarországra és magyarok tudtunk maradni. Bár csupán egy bőrönddel a kezünkben léphettük át a határt, mintha a mennyországban érkeztünk volna. Feltaláltuk magunkat aztán nekünk is jött egy kis világosság az életünkbe” – mondja könnyeivel küszködve Sára.

Nyugalom

Mihály és Sára mindketten betöltötték már a 80. évüket. Mihály szerint nyugdíjasként már nem olyan rendszerezettek a napjaik, és mintha több lenne a dolguk is, mint fiatalon. Az életterük már behatárolt: a templomra, a piacra, az orvosra és a közelben élő rokonságra korlátozódik. Azért, ha erejük engedi, Svédországot egyszer látni szeretnék, mondja Sára, amire Mihály bólint egyet.

Szöveg: Kolonics-Imre Zsófia; Fotók: Huszár Boglárka