A múlt század 30-as éveiben hozzávetőleg négyszáz zsibárus és 1600 ószeres (handlé, házaló kereskedő) működött a fővárosban, többségük a Teleki téren. A zsibárusoknak boltjuk, bódéjuk volt, míg az ószeresek az „ószeres-tőzsdecsarnokban” foglalhattak maguknak egy négyzetméternyi helyet. A külön ipartestületbe tömörült két szakma éles konkurenciaharcot vívott. A handlék ugyanis nem adták el a zsibárusoknak az uraságoktól levetett jobb ruhadarabokat, hanem kijavítva és kivasalva maguk árulták azokat. Bár a szabályzat előírta az árusok illedelmes viselkedését és tételesen tiltotta a „a vevők utáni kiáltozást”, azok „csalogatását, húzogatását”, el lehet képzelni, milyen hangulat uralkodott, különösen az „ószeres csarnokban”. A zsibárusok főleg nagyban vásároltak, s általában együtt dolgoztak a zálogházakkal. Az ószeresek nagyrészt maguk is szegénysorban éltek, de voltak közöttük jómódú emberek is. Felvásárolták a bajba került, tönkrement emberek ruháit, cipőit, ami nem volt népszerű mesterség: sokan a „nyomorúság vámszedőinek” tekintették őket.

A Teleki tér fél évszázadon át a fővárosi kispénzű lakosság, valamint a Józsefvárosi pályaudvarra érkező vidékiek bevásárlóhelye volt. Nagyon sok zálogházi tárgy árverés útján került a zsibárusokhoz. Itt volt az egyik gyűjtőhelye az alvilág kevésbé „nagystílű” tagjainak, tolvajoknak, zsebmetszőknek is. Másik szomorú nevezetessége volt a térnek, hogy nagy számban tanyáztak itt a munkát kereső kubikusok. Vonat helyett többnyire gyalogosan jöttek. Talicskára tették az ásót és a lapátot, a subát, az élelmiszeres tarisznyát vagy a kiszsákot a bográccsal együtt, és faluról-falura tolták maguk előtt. Az 1920-as és 30-as években a munkanélküli kubikusok tömege lepte el a teret. Éjszaka a bódék széles ereszei alá húzódva aludtak, a subára feküdtek, a dunnát pedig kátránypapírral pótolták. Ekkoriban már a „maguk rongyait áruló” kisemberek hada is elárasztotta a teret. Az engedély nélküli „privátok” sorfala sokszor a Fiumei úton a Népszínház utcától a kórházig ért.

A Teréz- és Józsefvárosban tömörülő, a legszegényebb magyarokkal együtt élő, az ő igényeiket kiszolgáló zsidók mindennapi életét nem egyszerű rekonstruálni. A huszadik század elején a két szomszédos pesti városrészben mintegy 30–40 ezer ortodox zsidó élt, a többiek neológok voltak. Az újonnan érkezett zsidók többségének nem volt bejelentett lakása a fővárosban és munkavállalói engedéllyel sem rendelkeztek. Jelentős részük csak átmenetileg vállalt munkát Budapesten, s az itt megkeresett pénzzel valószínűleg továbbvándorolt nyugat felé, jellemzően Amerikába. Helyükre állandóan újak érkeztek, mégpedig főként a Józsefvárosba. A század elején a fővárosban szerencsét próbáló vidéki zsidók számára gyakran a Teleki tér volt az első állomás, ahol ki-ki a saját imaházát is megtalálhatta.

Szöveg: Pelle János író, történész

A képek forrása: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjtemény; MKVM/Magyar Nemzeti Digitális Archívum; Arcanum Digitális Tudománytár