- Hogyan kerültél Józsefvárosba? És miképpen váltál civil aktivistává?

- XI. kerületi polgári családból származom, már ami annak volt nevezhető a kádári rendszerben. Hat éve költöztem ide a Mátyás térre. Addig a nagykörúton belül éltem, meg is felelek a „körúton belüliekről” kialakult klisének. Nem itt nőttem fel, és akkor jártam először a Mátyás téren, amikor lakást kerestem a környéken. Másfél-két évig tartott, amíg sikerült belaknom a helyet. Valóságos kulturális sokk ért, ahogyan elhagytam a szűkebb belvárost. Befogadtunk egy  menhelyi kutyát, és rajta keresztül kicsit könnyebben ment a barátkozás. Amíg a gyerekeim kicsik voltak, rajtuk keresztül szocializálódtam az ottani környéken, itt viszont a kutya révén, sőt, kicsit az ő szemén át is kezdtem látni a kerületet. A kutya lett a médium, a közvetítő. Ebben a „barátkozós” időszakomban indult Bolba Márta lelkész az időközi önkormányzati választásokon. Aláírásokat gyűjtött a téren, és belebotlottam sétáltatás közben. Szimpatikus volt, ahogyan gondolkodott és cselekedett, így kezdett el érdekelni a helyi közélet. Kutattam, milyen civil szerveződések és kezdeményezések vannak még, amelyekkel azonosulni tudok. Sokkal gazdagabb a kép, mint első látásra  itt a PneumaSzöv, az Auróra, a Gólya, Iványi Gáborék, a sok művész, akik nem zárkóznak be, az itt élőknek és velük együtt akarnak alkotni… És persze a zene. Nagyon szeretem a cigányzenét, ami itt élőben áramlik ki-be az ablakokon. Visszatérve a civilséghez: Győri Péter időközi választási kampányába az utcáról kopogtattam be. Akkor teljesen világos volt, hogy mi, civilek kevesek vagyunk a győzelemhez. Meg is kaptam egy pártpolitikustól, hogy mit is akarunk civilekként. Most már jól látszik, hogy Pikó András aligha lett volna polgármester a civilek támogatása nélkül.

- Milyen ügyekhez kapcsolódtál?

- Egy időben teljesen rákattantam, hogy az embereket rá kell venni, szedjék össze a kutyaürüléket. Kutyásként mondom: túl sok itt a kutya…

- Talán a magány, illetve az ismerkedés miatt?

- Igen, talán. De mivel Budapest talán legsűrűbben lakott kerülete vagyunk a legkevesebb zölddel, a környék megsínyli ezt. Szóval, ha naponta hajolsz le a földre a kutyakakáért, elkezded máshogy használni a teret, kényesebb is vagy a tisztaságra. És bár általában kerülöm a konfliktust, emiatt képes vagyok összeveszni emberekkel. 2018 tavaszán pedig azon szívtam fel magam, hogy nem jött össze az ellenzéki összefogás, még nyílt levelet is írtam, kapják már magukat össze a kedves jelöltek. Mindegyikük válaszolt, kivéve azt, aki a legtöbb szavazatot kapta közülük.

- A parlamentben, de a kerületi önkormányzatban is alig van női képviselő. Itt, helyi szinten viszont gyakran emlegették, hogy a tavalyi választások során épp a civil nők szerepe vált markánssá.

- Nem akarom túlhangsúlyozni a nemek közti különbségeket, de ennek talán az az oka, hogy a nők inkább egy-egy ügyre, problémára fókuszálnak, gyakorlatiasabbak. A pártpolitikában viszont nem találják a helyüket, mert egy férfi politikusnak inkább jár az agyában az, hogy amit tesz, az jó lesz-e a pártjának. Vagyis a nőket jobban érdekli az ügy, mint a hatalomtechnika, és emiatt számukra kevésbé vonzó a pártpolitizálás.

- Visszatérve a kerületbe költözéshez: mit értesz azon, hogy kulturális sokk ért akkor?

- Mindenütt akadnak szegények, de az azért megdöbbentett, hogy egy európai főváros belső kerületében olyan utcára néző üzlethelyiségekben laknak nagycsaládok, ahol fény sincs. A másik, ami sokkolt, ahogyan a cigányok és a nem cigányok párhuzamos társadalomban élnek, alig vesznek egymásról tudomást, alig kommunikálnak. Egyszer a gangon beszélgetek a magyar szomszéddal, és közben hallom a másik lakásból: „Ki kiabál kint? – Hát csak beszélgetnek a gádzsók”. Szóval itt lakik mellettem ez a muzsikus cigány család, éljük az életünket, köszönünk, néha beszélünk, semmi különös. Én nekik mégsem Lídia vagyok, a szomszéd, hanem egy gádzsó. Azért ezt a falat közöttünk tudomásul venni nem egyszerű. Szokatlan volt eleinte, hogy errefelé inkább az utcán élik az életüket az emberek. Nem egyszer rohantam ki az erkélyre, hogy megnézzem, ki énekel odalent, mert olyan a hangja, hogy bármelyik Megasztárban döntős lehetne… Aztán látom, hogy egy tizennégy éves srác csak úgy énekelget magában. De amikor nőverést látok – ilyen is előfordult nem egyszer, fényes nappal a nyílt utcán –, akkor összeszorul a szívem. Vagy ott van a verbális erőszak: a nők lenézése mélyen belül van a fejekben, és e téren nincs különbség, hogy valaki milyen anyagi helyzetű családból jön. Hallottam én már finom műveltségű, liberális iskolaigazgató szájából is kicsúszni, hogy a Katika, lány létére, matematikaversenyt nyert.

- A magánéletben turkálni nem szép dolog, de magad is nyilvánossá tetted, hogy bejegyzett élettársi kapcsolatban élsz női pároddal. Beszélhetünk erről?

- Igen, természetesen. Erre a szerződésre nálunk 2009 óta van lehetőség, de Magyarországon az a nagy különbség, hogy ilyen esetben közös gyerek nem lehet, csakis az egyik szülő nevén. Számunkra ez már nem kérdés, de másoknak megkeserítheti az életét. Viszont fontos, hogy ha élettársi kapcsolatban élsz, például kórházi kezelés esetén érdeklődhetsz a párod után. Nagyon fontos, hogy amióta itt élünk pár éve a barátnőmmel, soha semmilyen atrocitás nem ért bennünket, a házban sem, a környéken sem. Biztosan más, nehezebb ezt megélni egy kisebb, zárt közösségben, egy faluban, ahol mindenki mindent tud a másikról. Ma Budapesten, ha egy meleg pár nevel gyermeket, lassan azért elfogadott. A környezet, a pedagógusok is megtanulták, hogy ezt a helyzetet hogyan kezeljék.

- A magyar társadalom azonban nem elfogadó az LMBT közösséggel szemben, és a hatalom is szítja a feszültséget. A mindennapokban mégis más a helyzet?

- Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek a mi tapasztalataink. Nem szeretnék általánosítani. Valóban, a legújabb felmérések is azt bizonyítják, hogy a homofóbia, az idegenellenesség nemhogy nem csökken, hanem talán nő is a politika nyomában. Nádasdy Ádám írja egy cikkében: ha egy heteroszexuális pár bemegy a zöldségeshez, akkor oda ők vásárolni mennek. Ha egy egynemű pár megy be, akkor az már szex… Miközben egy meleg ember életének a szexualitás is csak ugyanannyira része, mint bárki másnak. Sem inkább, sem kevésbé. Kicsit mindig mosolygok azon, amikor trágár módon szidalmazzák a melegeket. Mintha a szidalmak mögött titkos, elfojtott vágyak lennének… Miközben egy meleg ember ugyanúgy küzd betegségekkel, pénzgondokkal, ugyanúgy tanul, dolgozik, sportol… Ugyanazt az életet éljük. Talán ezért is legyint az emberek nagy többsége erre az gerjesztett konfliktusra. Én bizakodó vagyok.

- Németből fordítasz, hogyan váltál műfordítóvá? Miért nem lettél író?

- Noha sváb származású vagyok, nem vagyok kétnyelvű, a németet idegen nyelvként tanultam. Az egyetem alatt kezdtem el fordítani játékként, élvezetből, és vicces módon menet közben jöttem rá, hogy ez egy szakma, pénzkereső foglalkozás. Íróvá pedig azért nem váltam, mert egyelőre nem érzem úgy, hogy eléggé érdekes lenne az életem egy könyvhöz. Ingo Schulze, az egyik legkedvesebb íróm mondogatja mindig: ő csak arról tud írni, amit átélt. Én is így vagyok ezzel. És egyelőre nem érzem az ellenállhatatlan késztetést, hogy írjak. Majd ha érzem, írok.

- Az irodalomban és a kultúrában milyenek a magyarnémet kapcsolatok?

- Folyamatosan fordítják a magyar irodalmat mindenféle nyelvekre, főleg persze németre, mert érdekeljük őket, és ez jó. A németek nyitottak a magyar irodalomra, egy átlagolvasó is fel tud sorolni pár szerzőt. Ma sem lanyhul az érdeklődés, izgalmasnak tartják a magyar irodalmat. Azt kétlem, hogy a német véleményformáló elit hatással tudna lenni a magyar helyzetre. Viszont azt tapasztalom, hogy ők sokkal tájékozottabbak arról, mi folyik erre, Kelet-Európában, Budapesten, mint például én arról, hogy mi folyik a szomszédos Belgrádban. Leginkább azért, mert ott a külpolitikai újságírás is másképpen működik. Azaz: működik. 

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotó: Ványi Ákos