Ha már nem is ifjonti hévvel, de lelkesen caplatok az idei év egyetlen fesztiváljára, amire eddig eljutottam, bár péntek este hatkor a Rákóczi téri csarnok előtt még csak tucatnyian lézengenek. A színpad is fapadosnak tűnik, akár a fesztivál – bár a fellépők közt a magyar világzene nagyágyúi szerepelnek –, nincs büfé, se semmi, és a színpad is piciny.

Ám hamar benépesül a piac előtti tér, amikor színpadra lépnek a Várkonyi Csibészek. Az ózdi roma gyerekekből álló együttes már három éve közismert, időközben igazi kamaszokká váltak, a mostani koncertre pedig profik társultak hozzájuk. Ők a Common Vibe nevű projekt révén indultak útjukra közösségi finanszírozásból. Ezt a Csibészek alapítójától és mentorától, Miklósi Ákostól tudjuk meg – ő maga is zenélt most a csapattal –, ahogy azt is: a projekt része, hogy hátrányos helyzetű ózdi gyerekeket igyekeznek a zeneoktatás révén kiemelni.

Az együttes énekese a 15 éves Ruszó Dominik, aki ősztől a miskolci zenei szakgimnáziumban tanul. Mintha megilletődve lépne a színpadra – pedig már Brüsszelben is felléptek –, de hamar belelendül. Magam is meglepődök, amikor egy George Michael pop-számot játszanak jazzesítve, ami aztán átmegy rappelésbe. De elhangzik számos roma dal mellett a cigány himnusz, a Gyelem, gyelem feldolgozása is.

A koncert közepén már sokan táncolnak, és látszik, érdemes volt egy ilyen nem szokványos helyszínt választani. Sena Dagadut már a Rákóczi Taverna teraszáról hallgatom a törzsvendégekkel – mint bárhol, itt is mindenki műértő. Egyikük azon elmélkedik, miért zene az, ha valaki színes kalapban számítógépen játszik, másikuk megértőbb, mert maga is zenész, és a korosabb sörözőknek is bejön az énekesnő hangja és stílusa. Bár azt, hogy pontosan milyen zene is ez, nem tudjuk meghatározni, mert számos műfaj keveredik. A lényeg, hogy a fiatalok végre tombolhattak Sena előtt, bár halkan jegyzem meg, kissé túl szorosra sikeredett a tömeg, maszk nélkül… Viszont a fesztiváli hangulat ellenére, nemhogy eldobott sörösdobozt, de még csikket sem láttam.

Közben a fesztivál programigazgatóját is sikerült elkapnom. Weyer Balázs személye azért is érdekes, mert újságíróként szerzett hírnevet, a hősidőkben volt az Origo főszerkesztője, aztán részben pályát módosított a zene szeretete miatt. Angliában végzett etnomuzikológusként, és a Hangvetőben szervezi többek közt a Budapest Ritmót. Idén persze ők is kényszerhelyzetben vannak, de adódott az ötlet, hogy a Millenáris mellett két piactérre szervezzék a koncerteket, hiszen ezeken a régi időkben szólt a zene, de ma már csak elvétve. A helyieknek pedig helyi, azaz magyar együtteseket szállítottak most. Világzenét, illetve számos roma fellépőt, akik nem hagyományos cigányzenét játszanak. Weyert meg is kértem, pontosítsuk, mi a word music, mert ma már úgymond minden annak számít. A főszervező szerint a világzene tartalmazza a népzenét, de sokkal tágabb, lehet arra építő elektromos produkció is, vagy olyan, ami csak egy népi hangszert alkalmaz, mint a duda. Ez olyan – mondja –, mint ahogy az amerikai Legfelsőbb Bíróság mondta ki a pornográfiáról: lehetetlen pontosan definiálni, de amint látja valaki, tudja, hogy az az. A világzenét hallgatva tudjuk, hogy ez az, tehát a szó maga inkább gyűjtőfogalom. Szervezőként pedig úgy látja, már csak a járvány miatt is a kisebb fesztiváloké a jövő, talán még jövőre sem indul be a zenei nagyipar, és pont az efféle, kissé egzotikus helyszínek kerülnek előtérbe, mint a Rákóczi-piac.

Hogy a világzene milyen sokrétű, azt másnap is megtapasztalhatom, amikor délelőtt 11-kor a csellós Kertész Endre és a harmonikás Móser Ádám duója, a ¡Nosnach áll a színpadon. Igen fura ilyen időpontban és helyen ezt a sanzonszerű muzsikát hallgatni – nekem már-már komolyzenének tűnik, ami a tangót idézi, némi balkáni beütéssel –, de még a cekkeres piacra járók is megállnak.

Este ötkor már a vájtfülűbb hozzáértők és a helyiek érkeznek Balogh Kálmán és Lukács Miklós koncertjére. A két cimbalmos igazán fantasztikus produkciót nyújt, nehéz is leírni, hogyan ötvöződnek a népies motívumok és a jazz, miképpen improvizálnak, és mi is lenne ez. Talán a földönkívüli a jó szó rá.

A fesztivál utolsó programja, a Los Orangutanes már földhözragadtabb, bár a rajongók ugrálnak rendesen. Nemcsak a zene vegyes, hanem a banda is, hisz akadnak köztük dél-amerikaiak is, és számos együttesből, így például a Besh o droM-ból is érkeznek a tagok. Kellő módon fejezik be, illetve keretezik a fesztivál két napját, ami a csibészekkel kezdődött, és a fenegyerekek vagány zenéjével végződött. 

- - -

Villáminterjú Ruszó Dominikkal

Ruszó Dominikot nehéz volt kiragadni a koncert után rajongói köréből, de sikerült. Elsőként a megilletődöttségről kérdeztem, megmaradt-e a csibészség? „Hosszú idő után most zenélhettünk együtt egy egész jót, és hogy ismét iskolába is járhatunk, lassan újra belerázódunk” – válaszolta.

- Feltűnt, hogy a nyolc fellépő közt csak férfiak szerepeltek, noha a roma együttesekben jellemzően inkább nők az énekesek…

- Ez teljesen véletlen, nincs mögötte koncepció, így alakult ki a zenekar, és egyszerűen nem volt lány jelentkező a projektbe, aztán így szoktuk meg egymást.

- Hogyan éled meg az Ózdról való kitörést?

- Most kezdtem a miskolci konzervatóriumot, ami nagy újdonság, bár a fellépések miatt már megszokott, hogy távol vagyok otthonról. Ez óriási lehetőség, és szeretnék is élni vele.

- Hogyan születnek a zenék?

- A próbákon alakulnak ki a számok. Én is meghallgatok minden műfajt, de tervezzük bevinni a jazzt, a világzenét, belecsúszik most még a bossa nova is. Csak most kezdem a jazzt, ez egy komoly műfaj, amit tanulni kell, és ez az irányunk. De nem akarom elengedni persze a roma zenét sem, hiszen ez az alap. A felmenőim közt is akadnak zenészek, és ezt az örökséget továbbítanunk kell, de megmásítva, azaz minden mással színesítve.

- Miképpen reagálnak rátok otthon, Ózdon?

- Ott kevésbé ismertek bennünket, én se vagyok olyan bőbeszédű, hogy ezt otthon hangoztassam, mit csinálunk, de sokat javult a dolog. Úgy tűnik, sok roma gyerek számára már példává váltunk, ami a kitörést illeti. 

- - -

Móser Ádám: „mindenki azt hall ki a zenénkből, amit akar”

Móser Ádám harmonikás a ¡Nosnach-hal (ami a chanson visszafelé írva) már tavaly is „turnézott” a fesztiválon, mert a 4-6-os villamoson zenélve népszerűsítették azt. Először arról kérdeztem, mennyiben számíthat egy ilyen koncert akár utcazenének? Csak részben – jött a válasz –, hiszen formailag itt a színpad, ám játszottak már például az Ábrahám-hegyi strandon is, ahová mégsem a kultúráért mennek az emberek, de összejöttek nyolcvanan. „Az utcazenészeket sokkal gyanúsabban nézik mifelénk, mint Nyugaton, mert akár a koldulással tévesztik össze a járókelők. Ráadásul itthon sokkal bonyolultabb kiállni az utcára, engedélyt kell szerezni, fizetni érte, ha meg nem, retteghetnek a közterületesektől. A street art itthon kevésbé elfogadott, az emberek zavarba jönnek, nincs közvetlenség, hogy akár valaki más is betársuljon az utcazenész mellé” – folytatta Móser Ádám. Szerinte a zenéjük annak sokszínűsége miatt – van benne argentin tangó, klezmer, balkáni motívumok – olyan, hogy mindenki azt hall ki belőle, amit akar. Arra a kérdésre, hogy kormányzati támogatású garázskoncertek és a folyamatos járványhelyzet miatt hogyan élnek túl, azt válaszolta: nehezen, mert támogatást sem kapnak a zenéjükre, a word music szinte teljesen kikerült ebből a körből. „A karantén idején erkélykoncerteket adtam, minden nap tíz percet délután ötkor, mert muszáj volt valamit csinálnom, a Facebookon is közvetítettem. Nagyon sok koncertem volt korábban, színházakban is dolgozom, így tudtam tartani a kapcsolatot a közönséggel. Majd visszajöttek a koncertek, de most újra kezdik lemondani, a színházakban pedig önkorlátozást kell bevezetni” – tette hozzá.

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotó: Huszár Boglárka és Ványi Ákos