Torgyán Berta régi tervrajzokkal és képekkel érkezett, és az udvar egyik kellemes padján kezdünk el beszélgetni. „Jómódú polgári ház volt ez. A bejárattól szőnyeg vezetett a liftig, melynek mennyezetét intarzia díszítette, csiszolt tükör és lehajtható ülőke volt benne. Rég nincs meg, már a modernizált liftünk is csaknem 70 éves” – mondja. „A ház homlokzatát szépen felújították jó másfél évtizede, volt gáz- és villanyvezeték csere is, de belül nem nyúltak a falakhoz.” Ez az utca legszebb külsejű háza – most még, de a 15 éves vakolat már nagy darabokban hullik.

A házat ifj. Nagy István műépítész tervezte, aki a Lechner Ödön-féle magyaros szecesszió lelkes híve volt. A népies ornamentika és a homlokzat jellegzetes keleties védőfala a tető vonalában Lechnert idézik. „A kívülről 4 emeletből belül csak hármat látni, mert legfelül, a védőfal mögött teraszok vannak és két műteremlakás, amit neves művészek használtak egykoron. Érdemes megnézni a bejárat matyó motívumait és a folyosók kovácsoltvas korlátján a virágdíszítést, ami hétágú menórát formáz” – hívja fel a figyelmet egy-egy megkapó részletre Torgyán Berta. A menóra bizonyára az építtető, Rákosi (Rosenberg) Jakab és felesége, Weiller Berta iránti figyelmesség volt a tervező részéről. Rákosiéknak ez az volt az első ingatlanberuházásuk, talán ezért választották a fiatal, de tehetséges építészt, aki a Thököly úti Szenes-házzal szerzett már némi elismerést.

Az építtető családtörténete sokban emlékeztet a kortárs Róth Miksáékéra. A XIX. század második felében még Rosenberg nevet viselő család is egy falucskából, a Szilágyságból költözött Budapestre, amikor a zsidók szabad költözése előtt már nem volt akadály. Rosenbergék is iparosok voltak, mint az üveges Rothék. Jakab Budapesten a kiegyezés utáni nagy fellendülésben kétkezi bádogosból állami és városi megrendeléseket elnyerő bádogosipari vállalkozóvá nőtte ki magát, majd feleségül vette egy pesti zsidó hitelintézeti igazgató lányát, Weiller Bertát, s banki felügyelőbizottsági taggá is vált. 1897-ben magyarosította nevét Rákosira. Az első önálló ingatlanfejlesztése a Szűz utcai ház volt, ami olyan jól sikerült, hogy hamarosan túl is adott rajta, hogy újabb és újabb bérházakat építsen. Az 1929-es világválság azonban őt is magával sodorta, éppen akkor, amikor elkészült a híres Bethlen téri házával, amiben mozi is volt.

Torgyán Bertával felmegyünk a negyedikre, ahonnan a híd – amit a házban Sóhajok hídjának neveznek – átvezet a másik lépcsőházba. Ott nincs lift, ennek hiányát igyekeztek pótolni a híddal. Az udvar kövezetén sárga térkőből rakott sáv követi a falak vonalát, kirajzolva a pillangó szárnyait. A pillangó-forma nem tervezői szándék volt, ez már az utókor felfedezése. A belső falakon alig van vakolat, itt-ott háborús golyónyomokat látni. A régi képek tanúsága szerint belül ugyanolyan világos és díszes volt, mint kívül. Most inkább várfalra és bástyákra emlékeztet, bár így is szép, mert az épület arányai és formái jók és izgalmasak. A nap az udvarra alig süt be, az utcafront azonban keletről sok fényt kap, és érdekes módon a ház hátsó fele is világos, ami nem tűzfal, hanem a szomszédos házak felé néznek az ablakai. A hátsó lépcsőház ablakából kevesek által látható kép tárul elénk: a Baross utcai házak között húzódó szabad térség, alul pedig egy buddhista templom teteje.

„Sokféle ember lakott itt kezdetektől, vállalkozók, tanárok, orvosok, ügyvédek és számos művész. Ma is színes a lakóközösség, cigány, zsidó, magyar, erdélyi, afrikai, iráni, politikustól az íróig sokfélék vagyunk” – mutat körbe a házon Torgyán Berta. Hajdanán az itt tanyázó művész-kolónia híres volt a baráti összejöveteleiről, ma nincs ekkora élet, de azért van szomszédolás. 

Szöveg: Bányay Géza; Fotó: Huszár Boglárka