Budapesten nőtt fel, „betonon és macskakövön” – fogalmaz nevetve dr. Balázs Anna. Zoológus szeretett volna lenni, de egy barátnője édesapjának tanácsát megfogadva az orvosira jelentkezett. „Azt mondta, ha jó zoológus akarok lenni, azt az orvosi karon tanulhatom meg a legjobban.” Ez persze nem volt igaz, a férfi – orvos lévén – csupán praktikusabb pályának találta a sajátját. Mire a huncutságra fény derült, Anna az egyetemi évei végére ért. „Addigra már beleszoktam. Mindent, amit az ember csinál, meg lehet szokni, és lehet benne érdekeset találni, én is így voltam ezzel.”

Pszichiátriával akart foglalkozni, ám egy rossz tapasztalat elrettentette. „Egy gyakorlati óra alkalmával a fiatal tanárkolléga behívott egy szellemileg leépült nénit, és mintha egy szórakoztató showban lenne, nevetségessé tette az idős hölgyet. Méltatlan viselkedése mélységesen felháborított.” Arra gondolt, egyedül kevés lenne ahhoz, hogy változást érjen el. Az érdeklődése ettől függetlenül megmaradt az orvosi pálya iránt. Gyermekgyógyászatból tett szakvizsgát, majd a SOTE II. számú Gyermekklinikáján dolgozott.

Amerikai vendégútja során találkozott először autista serdülőkkel, ott ismerkedett meg a magyar mintától eltérő, jóval előbbre járó kezelés szemléletével. Bár itthon is voltak autista gyerekek, zavarosan beszéltek róluk, a probléma nem volt sem megfelelő szinten kutatva, sem megértve, sem ellátva – foglalja össze. Hiányzott a kellő információ és tudás. Az autizmusról a ’80-as években eltérőek voltak a vélemények. Az autista személyeket egyszerűen értelmi fogyatékosnak titulálták. „Nem úgy foglalkoztak a jelenséggel, mint kül.n.ll., meghatározott készséghiányokat jelentő állapottal, ami genetikai eredetű, hanem úgy gondolkodtak róla, hogy ez egy tanult betegség. Rá kellett mutatni, hogy örökölhető, és azért fordulhat elő egy család több tagjánál is” – idézi fel a kezdeteket.

Végül a két szakterület összekapcsolódott pályájában: a budapesti Gyógypedagógiai Főiskolán kezdett tanítani mint gyermekpszichiáter. „Ott indult el az autizmus irányába az aktivitásom.” 

A kezdeti kísérleti-kutatási projektet gyakorlati megoldások követték, majd az ellátást is megszervezték. „Amikor a felkutatott, megvizsgált gyerekről kimondtuk, hogy autista, a család nem tudott hová segítségért fordulni. Hiába állítok fel diagnózist, ha nincs semmi a háttérben. Egyértelművé vált, hogy a gondozás kereteit is ki kell alakítanunk.” A módszertan kidolgozásában a nemzetközi adaptáció szolgált mintaként, de a szakmai információk továbbadására és cseréjére is szükség volt.

Kezdetben egy kislétszámú munkacsoporttal oldották meg a feladatokat, 1989-ben létrehozták az Autizmus Alapítványt és vele a Módszertani Központot. Igyekeztek minél szélesebb körben terjeszteni az információkat. „A szülőket is kértük, hogy a lakóhelyükhöz közel keressenek szakembert, aki foglalkozna a gyerekükkel.” Nemzetközi konferenciát szerveztek, tanfolyamokat tartottak, és ha kellett, elutaztak a vidéki pedagógusokhoz, hogy helyben képezzék őket. 

Úgy véli, inkább lassan ment, semmint nehezen a kitűzött célok elérése. „Az ember nem un bele, ha tudja, hogy fontos, amiért küzd. A sikerünk kulcsa a csapatunk volt, és máig is az.” Az elismerés, a díszpolgári cím, amit kapott, szintén a közös munkát dicséri – véli.

Balázs Anna már nyugdíjas éveit tölti, ám azokat is aktívan. Továbbra is ő az alapítvány főigazgatója, szakmai tevékenységére a mai napig számítanak a központban. „Idehozzák nekem a munkát, manapság ezt úgy mondják, home office.” Szívesen végzi a rábízott feladatokat, mint mondja, nem érzi fáradtnak magát. 

Szöveg: Kolonics-Imre Zsófia; Fotó: Nagy Dániel