„58 éves vagyok. 1982-ben jöttem Magyarországra tanulni, a szegedi egyetem gyógyszerész karára jártam. Budapesten kezdtem dolgozni gyógyszertárban, ott ismertem meg a feleségemet, aki munkatársam volt, s már 30 éve vagyunk házasok. Két fiunk van, mindketten egyetemisták, a nagyobbik a SOTE-ra jár, orvosnak tanul, a kisebbik most kezdte a Műszaki Egyetemet, gépészmérnöknek készül” – mutatja be magát röviden Dr. Hoang Huu Manh. Vietnamban született, az északi Hải Phòng kikötővárosban. Hatéves volt, amikor az édesapja meghalt, édesanyjával és a húgával vészelték át a vietnami háború szörnyű időszakát.

Vietnam sokezer éves története a függetlenségért vívott küzdelemről szólt, leghosszabban (máig tartóan) a kínai szomszéddal viaskodtak, majd a francia gyarmatosítókkal. Még ma is frankofon országnak számítanak, Hoang Huu Manh-nak azonban északon, ahol kommunista uralom volt, francia helyett oroszul kellett tanulnia. „Kellett volna” – jegyzi meg, és ezzel máris világossá teszi, hogy történelmi tapasztalatokban sokkal közelebb állunk egymáshoz, mint gondolnánk.

Vietnam ma is szocialista ország, de szabadpiaci gazdasággal. Már a vallást sem üldözik, de „gyermekkoromban nem lehetett szabadon gyakorolni. Szüleim hagyománykövető buddhisták voltak, mint a vietnamiak 90 százaléka” – mondja Dr. Hoang. „Ott nyugodtabbak, emberségesebbek, toleránsabbak az emberek, mint a nyugati világban. Képesek együttérzésre, s arra, hogy mindenkire a közösség tagjaként tekintsenek. Itt is létezik emberség, de az embereket jobban érdekli a saját életük. A rendszerváltozás óta sokat változott a magyarok mentalitása, régebben barátságosabbak voltak, s talán a fennmaradásért való küzdés miatt mára keményebbé váltak. Ugyanakkor itt szabadabban élhetem az életemet, nagyobb a szabadság, demokrácia”.

Sokszor zavarban vagyunk, amikor távol-keleti emberrel találkozunk, nekünk mind kínai. „Az emberek többsége engem is kínainak hisz. Mi nem látjuk egyformának az európaiakat, sőt, a sokféle kínai között is különbséget tudunk tenni, hiszen az ázsiai emberek közt is teljes a változatosság” – mondja Dr. Hoang. A keleti nevekkel is bajban vagyunk. „Hoang Huu a családi nevem, a Manh pedig az utónevem. A családom és közeli ismerőseim Manónak szólítanak, azt könnyebb kiejteni.”

A magyar ember büszke, hogy milyen nehéz a nyelvünk, de a vietnami megtanulása igazi erőpróba. „A hangzóknak hatféle kiejtése van, így ugyanaz a szó hatféle dolgot jelent. A magyar fül nem érzékeli a különbséget, a hangzók képzése is nehéz. A fiamat sem tudtam megtanítani vietnamiul. A gyerekeim magyar anyanyelvűek” – mondja Dr. Hoang. Ő jól megtanult magyarul – bár az akcentusa elárulja, hogy a magyart sem könnyű elsajátítani –, de még mindig vietnami nyelven álmodik: „Sok szó nem jut már az eszembe, ilyenkor magyarul folytatom.”

A Hoang Huu család a Palotanegyedben lakik egy régi társasházban. Vegyes konyhát visznek, amiben a magyar ételek dominálnak, de amikor más ízre vágynak, vietnami ételek kerülnek az asztalra. Dr. Hoang maga főzi az utóbbi években itthon is népszerűvé vált ízletes pho levest – a szó kiejtése valahová a „fő” és a „fá” közé esik. A vietnami hagyomány az ünnepeikben is jelen van, minden évben megülik a vietnami újévet.

Dr. Hoang Huu fontos értéknek tartja a vietnami-kínai gyógyászat eredményeit, tanulmányozta a gyógynövények használatát, és ismeri a tajcsi és csikung rejtelmeit. „Az egészségmegőrzésnek kellene elsőbbséget adni, nem a kialakult betegségek gyógyszeres kezelésének” – vonja le a tanulságot. 

Nem sok negatív élmény érte, az alkalmi beszólásokkal nem törődik, mondja, de „a szemünk előtt növekvő nyomor elkeserít. Én csak végzem a munkámat, segítek másoknak, ahogy a szakmai becsület és az emberség diktálja. Minden ideköt, itt van a családom, nekem ez az ország a második hazám.” 

Szöveg: Bányay Géza; Fotó: Ványi Ákos