Változatos súlyosságú tünetek

Nem mondható ki egyértelműen, hogy a fiatal, erős szervezettel bíróknál minden esetben enyhébb lefolyású lenne a koronavírus-fertőzés. Bár a megkérdezettek közül Pikó András polgármester az egyetlen, aki kórházba került tüdőgyulladással, az egyik fiatal nő, Eitler Katalin sem tudott felépülni teljesen szeptember óta, még mindig fullad és a fáradékony. 

A vírust könnyebben megúszók közül is többen számoltak be elképesztő, soha nem tapasztalt fáradtságról. Berczi Boglárka például úgy érezte magát, mintha körbetekerte volna a Tisza-tavat, Eitler Katalint eleinte egy fürdés is úgy kimerítette, hogy utána 2–3 órát kellett aludjon, Kovács Helgának egy fogmosás is iszonyú megerőltetést okozott. Mindannyian 30 év körüliek.

A szaglás és/vagy ízérzékelés elvesztését a legtöbben átélték az interjúalanyok közül, és bár ez fájdalommal nem jár, a legkellemetlenebb és lelkileg is legmegterhelőbb tünetként említették. 

„Szeretek enni, főzni, az érzékelésen át kapcsolódni a környezetemhez, ezt mintha letekerték volna. Semmiféle motivációm nem volt arra, hogy egyek, ha nincs velem valaki, aki helyettem gondolkozik, teljesen megfeledkeztem volna erről az alapvető szükségletről” – mondta a vezetékneve mellőzését kérő Nóra, aki a tavaszi karantént Budapesten élte át, utána viszont visszaköltözött külföldre, és már ott kapta el a vírust. Kovács Helgának is az ízek, illatok hiányoztak: „Az ételeknek nem volt élvezeti értékük. Ekkor tudatosult bennem, hogy az olyan apró dolgokat, mint a reggeli kávé illata, mennyire alapvetőnek éljük meg, és mennyire elkeserítő a hiányuk. Sokan kérdezgették, hogy vagyok, és nem volt jó érzés minden nap azt válaszolni, hogy ugyanúgy, nincs javulás.”

Aggasztó gondolatok

Ha az ember hetekre bezárva reked a lakásában, nehéz elkerülni a kényszeresen visszatérő, aggasztó gondolatokat. Pikó András a kórházban töltötte betegsége nagy részét, és mivel állandóan fulladt, csak egy kevés választotta el a lélegeztetőgépre kerüléstől és az intenzív osztálytól. Ekkor konkrét halálfélelmet érzett, miközben a párjáért és a gyerekeiért is aggódott. Betegsége közben érte a hír Balogh István Lajos önkormányzati képviselő, barátja, „Paci” haláláról, ez viselte meg legjobban.

„A betegség, a kórházi kezelés hetei rádöbbentettek, mennyire törékeny az a biztonság, melyet magunk köré képzelünk, és mennyire véletlenszerű, hogy kit milyen súlyú egészségügyi vagy egzisztenciális következmények sújtanak” – állapította meg Pikó.

Többen fogalmaztak meg hasonló gondolatokat, például Nóra, aki szerint tavasszal még tapintható volt a közösségi összetartás, az „együtt vészeljük át” érzése, szerinte őszre ez teljesen eltűnt, senki se tudja, mi lesz. Eitler Katalin és több másik megkérdezett végig azon aggódott, hogy kit fertőzött meg. A legtöbben idős szüleiket féltették, akár hosszú hónapokig is szüneteltették a találkozást velük. „Még azon izgultam, hogy ne kelljen kórházba menni, mert dolgoztam covid-osztályon a nyáron, és tudom, hogy az a betegeknek és a dolgozóknak is borzasztóan nehéz szituáció” – tette hozzá.

Berczi Boglárka csak azért nem aggódott nagyon, mert orvosként dolgozó testvére tájékoztatta a teendőkről. A háziorvostól nem sok segítséget kapott: „Nem hitte el, hogy korona lehet, azt mondta, csak influenza. Azt tanácsolta, hogy várjak egy kicsit, és elkezdett a telefon mellett káromkodva szidni engem és a járványt. Nem akadékoskodtam, csak mondtam, hogy a barátom is átment már ezen, és őt tesztelték” – emlékezett vissza.

Farkast kiáltottunk

Többen úgy vélik, hogy a tavaszi korlátozások a helyzethez képest túlzóak voltak, míg most, az ősziek épp ellenkezőleg. Kovács Tamás úgy fogalmazott: „Volt egy érdekes vitám egy ismerőssel, aki azt mondta, nem érdekli a mostani lezárás, mert ő tavasszal otthon volt egyedül, a négy fal között hosszú hetekig, míg mások szórakoztak, ezért most ő sem marad otthon. Valahol igaza van szerintem, farkast kiáltottunk, amikor még nem kellett volna, vagy nem ennyire.

Ha politikailag érthető volt is a tavaszi lezárás és a nyári, ősz eleji tétlenség, nehéz megmondani, hogy az emberekre hogyan hat” – sok esetben úgy, hogy egyszerűen elegük lesz, és tesznek a korlátozásokra. Mike Ágoston is jobban tartott a vírustól tavasszal, mint most, amikor valóban megfertőződött. Akkor döbbent rá a helyzet komolyságára igazán, amikor megtudta, hogy egy ismerősének 57 éves édesapja is meghalt koronavírusban. „Ez azért közelebb hozza a statisztikai adatokat. Hiába vannak országok, ahol a napi halálozási számok magasabbak, egy ember halála is túl sok, főleg, ha egy olyan ember lesz a vírus áldozata, akinek lett volna még bőven 20 szép éve.” „Kicsit olyan érzésem van, mintha a tavasz lett volna a főpróba, amibe mindenki mindent beleadott, és aztán lankadt a lelkesedés” – állapította meg Kovács Helga. „A számok sokkal aggasztóbbak, és saját tapasztalatomból tudom, hogy közel sem fedik teljesen a valóságot.”

Ilyen lesz az életünk?

Bármilyen furcsa, többen akkor kerültek jobb lelkiállapotba, amikor beletörődtek, hogy mostantól erre az életmódra kell berendezkednünk egy darabig. Persze elég rosszul hangzik, hogy annyira nincs fény az alagút végén, hogy inkább belakjuk, otthonossá tesszük az alagutat, de a jelenre koncentrálás, az apró dolgok, jó pillanatok értékelése sokaknak enyhített a kétségbeesés érzésén. „Tiszteld a betegséget, tiszteld a testedet, add meg neki az időt a gyógyulásra, mert az sajnos időigényes” – tanácsolta Eitler Katalin. Nóra úgy folytatta: „Ha valamit megtanultam, az az, hogy nem lankadhat a figyelmünk, és nem intézhetjük el annyival az előírásokat, hogy ha mi betartjuk őket, minden rendben lesz. A maszkviselés nem személyi szabadság, vélemény, hit, meggyőződés kérdése. Emellett vegyük észre, hogy az apróságok is sokat számítanak: együnk a lehetőségeinkhez mérten finomakat, nyugodt körülmények között, odafigyelve, nem tévézés, munka vagy olvasás közben.”

Pécsi Kálmán és párja, Kovács Helga is berendezkedtek lelkileg erre a mostani életformára. „Én amúgy is introvertáltabb személyiség vagyok, nem nagyon igénylem a kimozdulást vagy a közösséget, el tudom foglalni magam egy sarokban olvasással, rajzolással vagy játékkal. A munkámat is tudom végezni. Viszont nem vagyok elégedett azzal, ahogyan ezeket a napon belül beosztom, ezen szeretnék javítani. Jobban kijelölni a munkára, szórakozásra, pihenésre szánt időt és helyet. Ezt tanácsolom másnak is: találjon otthoni elfoglaltságokat és vigyen rendszert a napjaiba” – mondta Kálmán. Helga hozzátette: „Az a tudat, hogy oda kell figyelnünk egymásra, csak erősebb lett. Alapvetően sosem voltam túl társasági lény, de kétszer is át fogom gondolni legközelebb, hogy hol, kikkel és milyen módon találkozom. Például kávézóba beülős beszélgetés helyett inkább kérünk elviteles kávét és sétálunk a szabad levegőn.” Helgának sokat segített a már régebben elsajátított mindfulness gyakorlása és az autogén tréning. Szerinte el kell fogadnunk, hogy most ez van, és meg kell próbálnunk kicsit átalakítani az életünket. „Minden okkal történik, és ez sem véletlen. Most kicsit jobban le tudunk lassulni, magunkba nézni, tanulni magunkról, másokról, a világról”.

Kovács Tamás és felesége is az elfogadás pártján állnak: „Nyilván nagyon nehéz, hogy az ember nem élheti a korábban normálisnak gondolt életét, de arra jöttünk rá, hogy át kell gondolni bizonyos dolgokat, és a hozzájuk való ragaszkodást. Én azt javasolnám, hogy itt az idő új hobbikat, szokásokat találni, amik feltöltenek, de az is lehet, hogy visszatalál valaki egy régi hobbijához, amit újult erővel, nagyobb lelkesedéssel végez. A boltba járásról szinte teljesen leszoktunk. Amit lehet, azt a piacon vesszük meg most is, amit ott nem kapni, azt pedig csomagolásmentes boltból online rendeljük.”

Szöveg: Ádám Judit; Fotó: Ványi Ákos; MTI - Balogh Zoltán / Szigetváry Zsolt; Pixabay