Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

INTERJÚ SZOMJAS GYÖRGY FILMRENDEZŐVEL

„Sosem voltam lázadó típus, a béke embere vagyok”

2020. november 28. szombat

Kerületünk díszpolgára lett Szomjas György filmrendező, akinek több munkája Józsefvároshoz kötődik, így a kultikus Roncsfilm is. Arról beszélgettünk, miért vonzza a kerület, de az építészetről, a rock- és népzenéről, a lázadásról és a tények forradalmiságáról is szót ejtettünk.

– A Mikszáth Kálmán téri piaristákhoz járt, majd rendezőnek is a kerületben tanult a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a ’60-as évek második felében. Mi köti még a környékhez?

– Sosem laktam a kerületben, de meghatározó élményem volt itt egy bizonyos délutánon, miután megebédeltem az iskolában és a Múzeum utcából kiértem a Kálvin térre, ahol egy hirdetőoszlop volt, a tetején órával. Arra ragasztottak ki egy röplapot, rengetegen olvasgatták, és én is láttam a szöveget: „Követeljük a szovjet csapatok kivonását!”

– Gondolom, 1956. október 23-áról van szó.

– Igen, és ez egy hosszú nap volt. Éjjel kettőkor kerültem haza. Utána is sokat jártam a várost, már akkor szerettem jól körülnézni. A Corvin-közbe is elvetődtem, de a fegyveres forradalmárok elzavartak, mert túl fiatal voltam. A szüleim baráti társaságában az új Nagy Imre-kormány három minisztere is ott volt, tehát kétfelől hallottam az információkat, és így váltam megfigyelővé, aki nem csak a dolgok egyik oldalát látja. A főiskolán a Szentkirályi utcában tanultam és a Makarenkó utcában, a mai Horánszkyban volt a műtermünk. Később négy-öt filmemet egy háromszáz méteres körzetben forgattam a Práter-Szigony-Bókai János-Tömő utcákban.

– Előbb építésznek készült, majd áttért a rendezésre. Az építészeti látásmódból sikerült valamit átvinni a filmezésbe?

– A ’60-as években három-négyévente indult rendező szak, s végül 1200 jelentkezőből huszan kerültünk a rendezői, operatőri osztályba. A szüleim kicsit bele is remegtek a váltásba. Ez az időszak a magyar film aranykora volt, minden barátom filmes akart lenni, engem is elkapott a lendület. Az alapszemléletet pedig éppen az építészeti tanulmányaimból vittem át, ahogy ott bennünket annak esztétikájába bevezettek. Ma is elsősorban a képnek vagyok embere, nem annyira a szövegnek.

– Ehhez képest a ’80-as években nem túl esztétikus helyeken játszódnak a filmjei…

– A filmjeimben mindig keresek valamit, helyszíneket, embereket, amelyek és akik tőlem távolabb állnak. A film nem arra való, hogy magamat mutogassam, hanem hogy megismerkedjek új történetekkel. A korszak magyar filmjeivel éppen az volt a bajom, hogy túlságosan értelmiségi témákat pedzegettek. El akartam ettől fordulni, és olyasmit csinálni, ami az egyszerű nézőket is érdekelheti.

– A betyárvilág hogyan került előtérbe?

– A rockba nőttem bele 1956 után, szoros kapcsolatba kerültem zenészekkel, Hobóval, a Kex és más zenekarokkal. Később bejött egy másik vonal Cseh Tamással, aztán a jazz-rock, majd Sebő Ferenc és Halmos Béla az énekelt versekkel. Egyébként Sebő és Halmos is építész volt. Akkor a cenzúra miatt akadtak már problémák a dokumentumfilm-készítéssel, és úgy gondoltam, csináljunk valami egészen mást – egy magyar kalandfilmet. Kézenfekvő volt, ha Feriék visszanyúltak a gyökerekhez, akkor én is visszanyúlok a betyárvilághoz, így a Hortobágyra jártunk és a néprajzosokhoz. Aztán meg arra gondoltam, a modern kor betyárjai a rockzenészek – így született a Kopaszkutya. A betyárok a népi mitológia részei. A nép nagy része el volt nyomva és mindig is szüksége volt hősökre.

A kitörésről van szó, még akkor is, amikor bűnözők a hőseim. Próbáljuk feszegetni a kereteket az életben is, a filmben pedig már módszeresen. Egyébként mi, a filmes szakma, mindig nagyon kézben tartottuk a dolgunkat, és már 1990-ben, a rendszerváltás után kialakítottuk az önkormányzati rendszerünket, autonómiánkat. Nálunk nem szakadt ketté a szakma, mint az értelmiség esetében, és mi egyben tartottuk a népieket és az urbánusokat.

– Lázadókról forgatott, de ön mennyire volt lázadó?

– Hát én pont nem vagyok az, sosem voltam lázadó típus. Higgadt vagyok, azt szoktam mondani, a béke embere. A filmes szövetségben hosszú ideig dolgoztam, 18 évig vezettem az üléseket, ma is társadalmi vezető vagyok. Megpróbáltam békét teremteni a Balázs Béla Stúdióban is, mert van bennem jószándék és nyitottság az emberek irányába. De, mint említettem, a játékfilmekben olyat próbálok, ami távol esik tőlem, és amit meg akarok ismerni. A játékfilmjeim a ros.- sz emberekről, a dokumentumfilmjeim pedig a jó emberekről szólnak. Ma csak az utóbbira van lehetőségem: most fejeztünk be egy filmet a Vujicsics együttes vezetőjéről, Eredics Gáborról.

– A rock és a népzene, a táncház iránti vonzalma nem „ütötte” egymást?

– Nem, sőt. A táncházmozgalom éppen a rockból tudott kifejlődni, amikor az utóbbi hullámvölgybe került a ’60- as évek vége felé. Ezt a másfajta zenét hallották meg azok, akik a rockot is hallgatták, és rájöttünk, hogy ez a sajátunk, a magyar népzene.

– Azt mondja, a játékfilmjei rossz emberekről szólnak, verekedőkről, alkoholistákról, marginális alakokról, bűnözőkről. Például a Roncsfilm kapcsán nem orroltak meg a helyiek?

– A moziban nem látszik, mit gondolnak, de inkább szerették. Mert talán érződik, hogy én is szeretettel viszonyulok a szereplőkhöz, még ha olyan ordenáré módon is viselkednek, mint a filmben Szőke András vagy Badár Sándor, de ettől még szerethető figurák maradnak. Érdekes viszonylatot ad, amikor a jót és a rosszat egyszerre látjuk. Ez a feladatunk a történelemmel kapcsolatban is. A díszpolgári címnek azért is örülök, mert ebből látszik, hogy a filmjeim miatt nem orroltak meg rám a józsefvárosiak…

– Mindig is erős volt önben a dokumentarista látásmód. Ez honnan ered?

– Ez a pályám kezdetén benne volt a levegőben, és mi azt mondtuk a hatalomnak, hogy amit ábrázolunk, az valóban úgy van. Nem ideologizálunk, nem politizálunk, nem csinálunk nagy koncepciót, nem balhézunk, hanem bemutatjuk a valóságot. A tények forradalmisága – ez volt a kulcsfogalom. Az életet és a politikát a hivatalos ideológia szőtte át, minket viszont csak a tények érdekeltek. És ezzel nem lehetett szembeszállni, bár az kiderült, hogy a dolgok nem úgy állnak, ahogy fent mondják. Meg is leptük a hivatalos erőket, mert sokszor ők sem tudták, hogy mi történik. A legjobb példa erre a Kopaszkutya, mert abból lett a baj, hogy az elvtársak a filmben látták meg, hogy a Tabán oldalában harmincezer fiatal gyűlik össze. Nem a sztorival, Hobóékkal volt a fő gond, de akkor ébredtek rá, hogy noha 20 éve mentek a rockkoncertek, ezeken mekkora a tömeg – és mi lesz akkor, ha a tízezrek megindulnak? Minket inkább az érdekelt persze, hogy képben megmutassuk az egyszerű embereket, s hogy miképpen meg miről beszélnek.

– Ma hogyan áll „a tények forradalmisága”?

– Talán átkerültünk a ló túloldalára, hiszen rengeteg információ özönlik, főleg a közösségi médián át, a propagandasajtót pedig tegyük is most félre. Az a kérdés, hogyan szűrjük ki ebből az igazságot. Szándékosan hamis infók, interjúk jelennek meg, és az emberek nehezen igazodnak el, sőt, az a rossz érzésem, a kommentek veszik át a hatalmat. Pedig aki megveszekedetten kommentel, nos, nem tudom, hogy normális-e, mert csak az biztos, hogy nagyon dühös. A filmet viszont kontrollálni kell, a megnyilatkozót is, a rendező pedig éppen azért kell, hogy a hülyeséget kihagyjuk, és felelősséggel adjunk ki egy filmet.

– Belekezdett a Roncsfilm 2-be, amit már nagyon várunk.

– Sajnos rosszul állok a pályázati rendszerben, és emiatt a közösségi finanszírozással próbálkoztam. A Gólyában össze is jöttünk a régi csapattal, Kapával, Pepével, Szőke Bandiékkal sztorizgatni, mert az önálló történetek adják az alapot a filmhez, de egy idő után úgy éreztem, ennek most nincs realitása.

– Kedvenc környéke helyén épült fel a Corvin-negyed, a sétány, eltűnik a régi világ. Építészként is, hogyan látja az átalakulást?

– Eltűnt a dzsuvás rész, egy-két utca maradt. De én óvatosabban bánnék a környékkel. Ami lett, nekem túl monumentális, és egyes épületeket biztosan meg kellene őrizni. A fejlesztés olykor nagyon nyomulósnak tűnik. A Tömő utca tartja magát, ott még megvan a hely szelleme. 

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotó: Ványi Ákos; Videó: Nagy Dániel

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. Részletes leírás Rendben