Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

AZ ILLETVE ZENEKAR FRONTEMBERE A JÓZSEFVÁROSI ÁLTALÁNOSBAN SAJÁTÍTOTTA EL A ZENEI ALAPOKAT

„Amíg élünk, zenélünk”

2020. december 01. kedd

Egy tehetségkutatón a szakmai zsűri a modern Trabant zenekarként aposztrofálta az Illetve együttest. A zenekar tagjait a kitartás, az alkotási vágy, a zene szeretete és az egymás iránti tisztelet tartja össze, és tartja a pályán. Úgy vélik: „aminek ki kell jönnie, ne maradjon bent, csapatban megoldjuk!”

Egy Zuglóban elterülő régi gyárépület pincéjébe ereszkedünk le, a falakon sötét, ijesztő graffitik, jobbra-balra szobányi méretű próbatermek. Becsukva magunk mögött az ajtót, az Illetve zenekar belecsap a lecsóba, a lábammal ütöm a taktust, a koponyámat feszíti a basszus. „Túl hangos vagy, Robi, nem hallom a hangomat!” – hangzik az első szám végén, majd rövid megbeszélés és beállítás után folytatódik a próba.

Alapítsunk zenekart!

A zenekar alapításának ötlete 2012 szilveszterén, újévi fogadalomként született – emlékszik vissza Márkus Rita, az Illetve frontembere, akinek zenei pályafutása a józsefvárosi Práter Ének-Zene Tagozatos Általános Iskolából indult. Verseket írt, amatőr színtársulatokban szerepelt. Ez adta a kezdő lökést a zenekar elindításához. A magyar alternatív zenevilág kiemelkedő alakjait hallgatva nőtt fel, így adott is volt a saját együttes zenei irányzata.

Amikor kitalálták a zenekar nevét, épp vidéken voltak. „Illessük meg Budapestet a zenénkkel!” felkiáltással indultak vissza a fővárosba. A nevük tehát nem a gyakorta használt kötőszói szerepre utal, hanem a szó egy másik jelentésváltozatára, a hatáskeltésre vonatkozik.

A bandában az elmúlt nyolc évben több tagváltás történt. „Ha valaki veszít a lelkesedéséből, vagy egy életesemény más irányba viszi, és nem fektet kellő energiát a közös zenélésbe, az törést okoz, ugyanakkor a zenei és a személyes nézeteltéréseken is el tud csúszni az alkotói munka” – osztotta meg tapasztalatait Rita.

A zene az életük

A szaxofonon és klarinéton is játszó Ambrus Lehel „ősgárdatag”, valamint szólista egy másik csapatban is. „A zene az életem egyik legfontosabb része” – mondja. Erre persze mindannyian bólogatnak helyeselve. A fuvolás Surán Anita rá is vágja, hogy zeneszerető családban nőtt fel. Korábban Illetve-rajongó volt, mikor megvette első saját hangszerét, bejelentkezett Ritánál, hogy szívesen játszana velük.

A gitáros és dalszerző Szalai Jankó autodidakta módon tanult játszani, most zeneiskolát végez, a célja, hogy képzett zenész legyen. A basszusgitáros Drexler Robi ez első volt, akit annak idején meghallgattak a posztra, végül csak később került be a zenekarba. „Az előző basszusgitárosunk pont egy tehetségkutató előtt lépett ki. Felhívtam Robit, hogy be kéne ugrani helyette. Ezt eljátszottuk még egyszer, végül kényszerből vettük be” – csipkelődik Rita, mire mindannyian elnevetik magukat.

Hírnév

A zenélés egyikük számára sem a megélhetést jelenti, ezért eszük ágában sincs például tévés tehetségkutatókban részt venni, mert az szerintük csak a showbusinessről szól. „Ha több emberhez eljut a zenénk, az jó, de nem minden áron” – mondja Lehel. Feltörni azonban nehéz, mert túl sok a zenekar és kicsi a piac. „Régen az volt a szokás, hogy a nagyobb zenekar felkérte a kicsit előzenekarnak egy turnéra, így könnyebb volt népszerűbbé válni. Ma már nem ez a trend. Van egy zenei megmondó réteg, akik irányítják a zenepiacot, tőlük függ, hogy mi a menő” – fejti ki Jankó.

Kreatív műhely

„Alapvetően dinamikusak a dalaink, ezzel ellensúlyozzuk a bennünket ért csalódásokból fakadó lelki válságot, szürreális képeket” – foglalja össze Rita. Ő hozza a témákat és a hangulatvilágot, Jankó felelős a dallamokért. „Anita is segít agyalni a zenei alapokon, aztán lehozzuk a többieknek és mindenki beleteheti a kreativitását.” A közös alkotás szerves része a kompromisszum – veti közbe Jankó. „Egymás munkájához inkább hozzáteszünk, minthogy elvegyünk belőle. A lényeg, hogy amit csinálunk, megérintsen másokat, ezért állunk színpadra a mai napig.”

Szöveg: Kolonics-Imre Zsófia; Fotó: Huszár Boglárka

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. Részletes leírás Rendben