Az ötlet

A 2008-as gazdasági világválság után Amerikában egyre inkább népszerűbbé váltak azok az árverések, ahol mások által megunt, ingyen leadott, használt holmikra licitálhattak az érdeklődők. Jól jött ez elsősorban azoknak a társadalmi csoportoknak, akiknek anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy új termékeket vásároljanak – meséli Sáhy Gábor, a Cseriti Bolthálózat stratégiai vezetője, aki éppen abban az időszakban járt az Egyesült Államokban. „Egy barátomat látogattam meg kint, aki megrögzötten járta ezeket az aukciókat, és többre elvitt magával”. 

Az adománybolt őshazája eredetileg Anglia, ahol már mintegy évszázada kidolgozták, intézményesítették és mai napig innovatívan működtetik az adományozás efféle modelljét: a charity shopot, azaz a jótékonysági boltot. Gábor korábban nem is hallott az adománybolt, mint üzleti forma lehetőségéről, és olyannyira megtetszett neki az ötlet, hogy arra gondolt, megpróbál valami hasonlót kialakítani a hazai körülményekre szabva.

Társadalmi haszon

A csapatával 2011-ben – teszt jelleggel – nyitotta meg az első boltot Óbudán, hogy megnézze, milyen reakciót vált ki a vásárlóközönségnél ez az új üzleti modell. A vállalkozásuknak a Cseriti nevet választották, az angol kifejezés magyar leiratát.

Már az első hónapok tapasztalata alapján is kiderült, hogy pozitív a fogadtatás. Még ugyanabban az évben nyitottak másik két boltot, és ma már kilenc üzlet működik Budapesten. „Az első gondolat, ami a vevő fejében felvetődik az, hogy az adományt eladni pénzért a világ legnagyobb biznisze. Erről azonban szó sincsen.” Gábor szerint ugyanis ez egy olyan nonprofit alapú gazdálkodás, ami ugyanakkor több célú, valós társadalmi tevékenység is. „Első számú társadalmi hatása, hogy azok a tárgyak, amik bekerülnek, nem a kukában kötnek ki, így csökkentjük a környezetünkben amúgy egyre inkább növekvő hulladék mennyiségét, ráadásul a termékek életciklusa megnövekszik, egyfajta újrahasználatot erősítve. Olcsó vásárlási lehetőséget biztosítunk, így a vékony pénztárcával rendelkezők is hozzájuthatnak a készlet darabjaihoz.”

Nem csak pénztárcakímélőknek

A vásárlói célcsoport is többes – emeli ki. „A kevésbé tehetősek mellett ott vannak azok, akik nem feltétlen rászorultság miatta vásárolnak itt, hanem a bolhapiac feelinget szeretik: megtalálni és beleszeretni valamibe. Ők az úgynevezett a „kincskeresők”, gyűjtők, vagy akár olyan kereskedők, akik továbbértékesítik a termékeket.” A harmadik csoportba - egyelőre a legkisebb arányt ők képezik, de évről-évre látszik a növekedés - a tudatos vásárlók tartoznak. Ők azok, akik felismerve ennek a tevékenységnek a társadalmi hasznát, a Cseritiben néznek körül először, ha szükségük van valamire – fejti ki.

Fontos azonban tudni, hogy nem lomtalanítást végeznek, mert csak azokat a tárgyakat veszik át, amelyek funkcionálisan és esztétikailag még jó állapotban vannak. Persze, ez relatív meghatározás, így előfordul, hogy olyan dolgokat is leadnának, amiket már nem tudnának értékesíteni – mondja Gábor, és ezt olyankor finoman közlik is. Az árakról több felmérést készítettek az elmúlt időszakban, aminek eredményeként az jött ki, hogy a legolcsóbb árukészlettel rendelkező boltoknál átlagban 35 százalékkal kedvezőbbek az áraik.

Jótékonysági üzletlánc

Jelenleg csak Budapesten vannak boltjaik. Az első középtávú céljuk, hogy Budapestet legalább kerületi szinten lefedjék. „Ezáltal ki tudnánk alakítani egy olyan hazai modellt, ami tökéletesen működik 20-25 bolttal, és ebből akár hosszú távon jótékonysági franchise-t lehetne csinálni, és a vidéki terjeszkedést már nem csak saját boltokkal, hanem civil szervezeteknek átadva a know how-t, lehetne bővíteni. Így az adott civilszervezetnek az alaptevékenységét is támogatnánk, hiszen egy olyan lehetőséget adnánk a szervezet kezébe, amivel forrásokhoz juthat” – mondja Gábor. (A megmaradt tárgyakból máskülönben manapság is adományoznak tovább civil szervezeteknek.)

A jövőben szeretnének egy szemléletformáló projektet is indítani, amivel az általános iskolák 4. és 5. osztályos tanulóit látogatnák, valamint céljuk, hogy megváltozott munkaképességűeket is alkalmazzanak.

Ami az egyiknek szemét, a másiknak kincs lehet

Nagy szatyor holmival lép a pulthoz Mária. Kézimunkákat, táskákat, konyhai eszközöket rejt a csomagja. Néhány hetente hoz az üzletbe árunak valót, amolyan törzsleadónak számít már, név szerint ismerik az ott dolgozók. „Nagyon örülök, hogy létezik ez a hely, mert nem szeretem kidobni azt, ami még használható, de otthon feleslegessé vált” – mondja. Vásárolni ugyan csak egyszer vásárolt egy csempőkét (agyagból készült edényt) a boltban, azt is elajándékozta. Nem tartja magát shoppingoló típusnak, csak a legszükségesebbekre költ. Mária nyugdíjas, szerinte a fiatalabb generációk sokkal könnyebben szortíroznak és válnak meg a dolgaiktól, és könnyebben dobják a szemétre, ami feleslegessé vált számukra. „Megértem azt is, hiszen megtehetik. Én annak idején ezt nem tehettem meg.”

Mária után Judit érkezik a boltba. Ő két-három havonta szokott betérni, az otthoni nagy rendrakások után. Rendszerint egy kisebb zsák holmival érkezik, ahogyan most is. Vadonatúj tárgyak is lapulnak a nylonban. „Ami már nem kell, elhozom, mert csak a helyet foglalják. Amit az egyik nagy szanáláskor még megtartok, mert azt gondolom, jó lesz még valamire, azt a következő alkalommal általában kiselejtezem. Amire nincs szükség, hiába értékes, nincs értelme megtartani. Így, biztos, hogy jövök még jó néhányszor.” Ő is örül, hogy nem kell a holmikat a kukába dobnia, és valaki hasznára válhatnak még. „Nyugdíjból élek, de így legalább én is segíthetek másoknak, hogy olcsóbban jussanak jó minőségű portékához.”

Olcsó és egyedi

Levente hetente benéz a boltba, szereti, hogy itt mindent egy helyen megtalál, nagyon jó áron. „Előbb jövök ide be, mint a plázába.” Vásárolt már itt sátrat, hálózsákot, legutóbb egy bőrönddel tért haza. Szeret keresgélni, szereti az egyedi darabokat.

Nagyon sok törzsvásárlójuk van – meséli Mónika, a bolt egyik alkalmazottja. Többükről azt is tudja már, hogy mit keresnek, mit vásárolnak gyakorta. „Belépve a szemnek egyszerre sok, amit lát. Ezért vásárlóközpontúságra törekszünk, de nem ragadunk rá az emberekre. Hagyjuk, hogy molyoljanak, amíg kedvük tartja, és segítünk, ha célzottan keresnek valamit.”

Szöveg: Kolonics-Imre Zsófia, Képek: Huszár Boglárka