Szerencsére mostanában ritkán hallunk komoly balesetekről a fővárosi közösségi közlekedésben, ám régebben messze nem volt ilyen jó a helyzet. A legsúlyosabb tragédia 1978-ban történt, amikor a csepeli HÉV beleszaladt a Boráros téri állomásépületbe és tizennyolcan életüket veszítették. 

A mai napig sokan emlékeznek a 24-es villamos 1991-es balesetére is. Január 7-én délután fél 4-kor a csuklós villamos a Mező Imre (ma Orczy) út és Vajda Péter utca sarkánál nagy sebességgel érkezett a kereszteződésbe. Itt akkor még elágaztak a sínek, hiszen a 2000-es évek elejéig a Vajda Péter utcában járt a 23-as villamos. A vágány ugyan nem volt jó állapotban, ám a baleset elkerülhető lett volna, ha a villamos vezetője betartja az előírt 10 km/h-s sebességkorlátozást, amit a burkolat és a pálya állapota indokolt: nagy kockakövek hiányoztak, kikoptak a sínek, piszkos és szeméttel teli volt a váltó. 

A villamosvezető – a 26 éves Sz. Imre – nem fékezett időben, így 40–45 km/h-s sebességgel érkezett a csomóponthoz, ahol nem sikerült egyenesen továbbhaladnia, mert a szerelvény elkanyarodott balra a Vajda Péter utca felé és kisiklott. A szemtanúk szerint el is rugaszkodott a földtől, a levegőben repülve ért földet és dőlt az oldalára a járdán. A buszmegállóban várakozók nem számíthattak arra, hogy a villamos lekanyarodik, majd elsodorja őket, s végül a sarki gyógyszertárban (ma Kolónia Patika) landol, komolyabb kárt téve az épületben is. A szemtanúk horrorfilmszerűen írták le a balesetet: leszakadt végtagok, gerinctörés és rengeteg vér. Az 50 sérült között 18 gyerek is volt, a gyógyszertár előtt édesanyjukra váró gyerekek azonban könnyebb sérülésekkel megúszták. A négy halálos áldozat közül az egyiket azonosítani sem tudták eleinte, és a mentés sem zajlott zökkenőmentesen.

A mentőszolgálathoz 15:47-kor érkezett be az első hívás, és három percen belül megjelent az első mentőautó. Negyedóra elteltével már öt rohamkocsi és további menőautók voltak a helyszínen, fél ötre pedig már minden ápolásra szoruló sérültet elindítottak valamelyik kórházba. Problémát okozott viszont, hogy nem volt olyan daruskocsi, amivel a villamost fel tudták volna emelni. A balesetet okozó villamosvezető az állítása szerint csak hússzal haladt, ám a szakértői vizsgálatok ezt kétségbe vonták. A helyszínen őrizetbe vett férfinak még csak nyolc hónapja volt vezetői engedélye, gyakorlata kevés, és figyelmetlen is lehetett. Az január 9-i Kurír így idézte őt: „Lehet, hogy akkor elrontottam valamit. Nem tudom. Nem tudok mást mondani, minthogy én sajnálom a legjobban, higgyék el!” Sokat cikkeztek a baleset után a budapesti tömegközlekedés állapotáról, busz- és villamosvezetőket is megkérdezve, akik túlhajszoltságra panaszkodtak, és bevallották, hogy a menetidő tartása érdekében gyakran lépik túl az előírt sebességet. Akkoriban napi 2–3 villamoskisiklás is előfordult a fővárosban, amibe a pályák rendkívül rossz állapota is belejátszhatott. A balesetet hosszú vizsgálat követte, mely végül a villamosvezetőt tette felelőssé. A balesetes villamost átvizsgálták, kijavították, majd két évvel később ismét forgalomba állították. Az 1342-es számú szerelvénynek egyébként nem ez volt az első balesete. Ugyanebben a kereszteződésben már 1987 januárjában is elkanyarodott – hibás váltóállítás miatt – és egy IFA teherautóval ütközött, de akkor halálos áldozata nem, csak sérültjei voltak a balesetnek. A 24-es vonalán több baleset is volt korábban, az egyik legveszélyesebb járatnak számított Budapesten.

Szöveg: Pálinkás János; Kép: Arcanum Digitális Tudománytár és Huszár Boglárka