Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

Interjú Pásztor Erzsi Kossuth-díjas színművésszel

„Mindenki ismer egy olyan dögöt, mint Janka néni”

2021. február 18. csütörtök

Száz és száz színdarab, film szereplőjeként ismerjük a Kossuth-, Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas művésznőt. Pásztor Erzsi a Kálvária téri Turay Ida Színház örökös tagja, a járvány előtt volt a premierje monodrámájának, amiben magáról beszél. Amíg nem láthatjuk újra a színpadon, elbeszélgettünk vele a főiskolai évekről, ’56-ról, Janka néniről és arról, hogyan éljük túl a boldogságkeresést.

– 1955-ben kezdte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Milyen élményei voltak?

– Mázlista voltam, mert Szinetár Miklós osztályába kerültem, ez volt az első osztálya. Alig van köztünk korkülönbség, ő ma 88 éves, én szeptemberben leszek 85. Az egész életemet meghatározta, amit tőle tanultam, amit a főiskolán kaptam. Az életem legboldogabb időszaka volt az, sírva vettem át a diplomámat 1959-ben. Szinte éreztem, hogy ez az életem utolsó önfeledten boldog pillanata. Az emberre aztán a csatározások özöne vár, velem is így történt. Amikor ma arra autózok a Rákóczi úton, a Vas utcánál mindig dobok egy puszit az egykori főiskola felé. Máig azt mondom, hogy az egy csoda volt. Aztán vidéki színházakban játszottam, Debrecenben, Szolnokon, Pécsen, Sopronban, Szegeden, és persze Pesten.

– Szó szerint forradalmi időszak volt a főiskolai. Mennyire volt lázadó az ifjúság?

– Átéltem ’56-ot, a Vas utcából kimentünk a körútra, vonultunk a többi egyetemistával. Felejthetetlen élmény volt, máig libabőrös leszek, ha rágondolok. Elmentünk a Petőfi szoborhoz, itt Sinkovits Imre szavalt. Majd a Rádióhoz mentünk, de az igazság az, hogy ott már nagyon begyulladtam, és futva menekültem el. Bezárt a főiskola, de őrség volt ott is, és amikor elültek a dolgok, csak akkor jöttünk vissza. De nem voltunk mi lázadó ifjúság, illemtant is oktattak, azt, hogyan kell viselkedni. Éltük az életünket, fiatalok voltunk, és a színésznek a fegyelmet is meg kell tanulnia a munkája során. Rengeteg mindent adott a főiskola, és ma végig sem tudom hallgatni azt a gyalázkodást, ami folyik. A humánus, hatalmas intelligenciájú és modern szemléletű Szinetár Miklós pedig arra tanított bennünket, hogyan kell elviselni a dolgokat, akár azt is, mit tegyünk, ha egy kolléga ki akar szúrni velünk, és hogyan kell ezt megoldani. 

– Újpesten született, ma Angyalföldön él. Mennyire lokálpatrióta? 

– Negyven évig éltem Újpesten, és már legalább ennyi ideje Angyalföldön. Nagyon büszke vagyok arra, hogy mindkét kerület díszpolgára lettem. Ma Angyalföld szépen fejlődik, rengeteg a park, a sétány. Újpest pedig a múltam – amikor meghívtak egykori gimnáziumomba, nagy örömmel mentem vissza. Akkor még hatalmas élet folyt Újpesten. Anyukámnak fodrászüzlete volt, és a leckét ott írva hegyeztem a fülemet az üzletben. Ő nagyon nagy színésztehetség volt, jó humorú, én pedig szavalóversenyekre jártam. Az ipartestület összetartott, közös kirándulások, programok voltak gyerekkoromban, hangulatos, nagy élet és összetartás. Pedig a világháború után minden romokban hevert, a szüleink, nagyszüleink építették újjá, szinte percek alatt. Nem is nagyon értem a mai fiatalokat, hogy elégedetlenek, mert nem mehetnek ki, be vannak zárva és nincs buli! Mi hat hétig ki sem jöhettünk a pincéből, fagy volt, semmi élelem, de kibírtuk. Budapest ostroma után lerongyolódva, mindent elvesztve, koldusként jöttünk fel, mégis boldogan néztünk az égre. Örömmel vágtunk bele az új életbe. Ez mára megszűnt. Nem tudom, mi a magyarázat, hogy ma ilyen türelmetlenek az emberek. Nekünk már nem maradt sok időnk hátra, de kibírjuk. A fiatalok előtt még sok év van, semmiről sem maradnak el. Borzalmas ez a járvány, mint a világháború. De türelemmel kell lenni, vagy legalábbis erre kell törekedni. 

– Ma is történelmi időket élünk, ám számos szerepében kisembert játszott, így a Veri az ördög a feleségét című filmben a családot összefogó és irányító anyát… 

– Igen, számos ilyen szerepem volt, sok prolit is játszottam, vagy alkoholistát, noha olykor legfeljebb egy kis pezsgőt, ha iszom. Emlékszem, mondtam is akkor, hogy az otthonkák a filmgyárban már maguktól rám jönnek, mert ilyen szerepeket kapok. Egy darabban még a Sinkovits Imre játszotta szereplő anyja is voltam, pedig idősebb nálam. De ez is jó volt, mert amikor váltani kellett, nem volt probléma. Egyedül azt sajnálom, hogy Shakespeare-t soha nem játszottam, de a hiányérzeten mára már túlvagyok. Egy idő után pedig bizonyos szerepeket már úgysem kaphat meg az ember.

– Kikerülhetetlen, hogy megemlékezzünk Janka néniről a Szomszédokból…

– Igazából ezzel lettem ismert, pedig csak epizódszerepet játszottam. Ma is sokan Janka néniként emlegetnek, pedig nem is szerepeltem sűrűn. De az emberekben megmaradt, mert mindenki ismer egy olyan dögöt, mint Janka néni. Senki sem mondja, hogy ő maga olyan lenne – de ismer egy nagyszájú, undok alakot, aki ráadásul iszik meg lop is. Én sem hittem, hogy ezt az alakításomat ekkora szeretet veszi körül. Mesélik, hogy vannak mémek is. De a boltban is minden alkalommal megállít valaki, vagy a pirosnál fiatalok integetnek át. A Janka-néni rajongói az én rajongóim is. A régi szereplők közül többeknek dehonesztáló, hogy a Szomszédokban játszottak, nekem egyáltalán nem. Sokan láthattak színpadon, filmben, a népszerűséget viszont ez hozta meg. A mi szakmánkban gyorsan elfelejtik a művészeket, de így rám mégis emlékeznek, és ez boldogságot okoz. Amíg tart az élet, addig élvezze az ember a szeretetet.

– Alkatilag beszólogatós, mint Janka néni?

– Abszolút nem az én jellemem, kerülöm a konfliktust mindenkivel. A Mérleg jegyében születtem, és inkább arra törekszem, hogy megoldjam a konfliktusokat, még a másokét is. Ha meg is bántottak, inkább mentegetem az illetőt, mert nem lehet veszekedve együtt dolgozni.

– A szomszédaival jóban van?

– A közvetlen szomszéddal persze, igen, a többieket inkább csak látásból ismerem. De a környezetemben mindig megkérdik, hogy vagyok, mondják, hogy vigyázzak magamra – az emberek törődnek egymással.

– Energikus emberként most hol tudja levezetni az energiáját?

– Magamnak csinálok örömet. Amikor reggel felkelek, hangosan hálát adok, mert nekem minden perc ajándék. Fürge vagyok, a mozgásom megmaradt a réginek. Kérdik is, hová szaladok még? Ilyen a természetem, az alkatom, ez nem érdem, hanem adottság, és próbálom megőrizni. Hogy az agyam is működjön, mivel új darabot most nem tudok próbálni, a régieket veszem elő. Van olyan szerep, aminek a szövegére most is emlékszem, pedig negyven éve játszottam. Egyszemélyes háztartást vezetek, a napomat pedig nem pongyolában töltöm, hanem felöltözöm szépen, mintha indulnék valahová. Különben eltunyul az ember, ezért adok magamra itthon is. Elbeszélgetek Lajosommal is, a Kossuth-díj szobrocskával, mit is szól a mai dolgokhoz. Eljárok a fodrászhoz, ide-oda. Rádiózom, bekapcsolom a tévét, hogy ne legyek egyedül. Keresztrejtvényt fejtek, főzök. Csak aztán öt órakor mégis érzem, hogy máskor ilyenkor indultam el, és 62 év alatt csak a véremmé vált, hogy megyek a színházba. De mostanság az is boldogsággal tölt el, hogy a lányom Olaszországból hazaköltözött, ha vidékre is. A barátaimmal is beszélgetek: előjön, hogy régen mindig panaszkodtunk, milyen fárasztó tud lenni ez a szakma, most meg azt mondjuk, bárcsak most is olyan fáradtak lehetnénk.

– Egy éve, éppen a járvány előtt mutatták be a Turay Ida Színházban a monodrámáját, Veri az ördög a feleségét címmel. Ebben Pásztor Erzsi beszélget Pásztor Erzsivel Pásztor Erzsiről…

– Pásztor-óra lenne az igazi címe, hisz saját magamról sztorizgatok. Párszor tudtam csak előadni, de remélhetőleg lesz idén még alkalom, mert a közönség nagyon szerette. Furcsa, hogy az előadás után jöttem rá arra: a keserű dolgokat is úgy emlegetem, hogy elmesélve már mulatságossá válnak. Amikor velem megtörténtek, akkor szomorú és bánatos voltam, sírtam – hisz sok megaláztatás ért a szakmában, akárcsak másokat, mert ez ilyen szakma –, de ma már a humoros oldalát látom mindennek. Ha véget ér a járvány, a decemberben elmaradt előadást fogom próbálni Fergeteges látogatás címmel, és ha minden jól megy, a 85. születésnapomon lesz a premierje az Őrült nagyik-nak, amely egy jutalomjáték a színházamtól az elmúlt 17 évért. Ezért sem vagyok megkeseredett ember, és mindig akad valami, ami földob. Magamnak csinálok jókedvet, vagy magamnak is, mert ennek így van értelme. 

Szöveg: Szerbhorváth György; Képek: Turay Ida Színház

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. Részletes leírás Rendben