Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

INTERJÚ BUJDOSÓ JÁNOSSAL

„Megy a béna narratíva, hogy a zenész zenéljen, ne politizáljon”

2021. március 04. csütörtök

A józsefvárosi zenész ma elsősorban saját triójával játszik (illetve csak játszana, ha a körülmények engednék), de számtalan műfajban több formációból is ismerhetjük, így az Európa Kiadó, a Kistehén, az Egy Kiss Erzsi Zene gitárosaként is. Jazz, punk, nép- és világzenei, közel-keleti vagy éppen latin motívumok jellemzik muzsikáját, amivel Európát is bejárta.

– Hogyan kerültél Józsefvárosba?

– Szolnokon születtem, 1995 táján kerültem Pestre, és vagy húsz éve itt élek Józsefvárosban, különböző helyszíneken, ez a kedvenc kerületem. Fel sem tűnik, miért szeretek itt élni, csak ha átmegyek egy másik kerületbe. Ahogy mondani szokták: a mindenféle sokszínűség, a kultúra a fontos, s itt sok művész vagy művészféle jelent meg. Egy kis falu ez, bárkivel össze tudsz futni. Amikor először jártam erre, épp akkortájt zártak be a legendás klubok, mint a Tilos az Á vagy a Fekete Lyuk. Az újjáéledést úgy hét-nyolc éve érzem, sokan ideköltöznek.

– Van rá esély, hogy minden felfrissüljön?

– Az új vezetés vállalta, hogy kulturális téren minden fejlődni fog, de ezidáig nemigen történt semmi. 2019 októbere óta van új önkormányzat, és persze, jött a járvány, a megvonások a kormányzat részéről, dehát tudjuk, gúzsba kötve táncolnak.

Ez egy jó fej önkormányzat. Segítettünk kicsit a kampányban a magunk módján, barátilag, családilag is. De nem vettem én ígéretnek semmit, és nem is akarok semmit számonkérni. Örülök, hogy emberbarátabb vezetés van a kerületben, és ez a legfontosabb. A kerület legnagyobb értéke a kultúra, a kortárs meg a hagyományos is, de úgy látszik, a napi teendők ettől is elvonják a figyelmüket. Hogy miért, nem tudom. Reméljük, mihamarabb változik a helyzet.

– Hogyan indult a zenei karriered?

– Soha nem tanultam zenét, autodidakta módon fejlődtem. Mindig külön utakon jártam, a zenében is. Kodály Zoltán országában elég furcsa, hogy százból 98 ember nem ismeri a kottát, lövése sincs, mi a szolfézs, a dó, s nem is értik. Sokáig én sem tudtam…

Az általános iskolában nem igazán derül ki, hogy a szolfézs nem idegesítő hülyeség, és ez sok gyereknek elveszi a kedvét a zenétől. Én is kerülőutakon jutottam végül oda, hogy megbarátkozzam a zene elméletével.

– Magad is tanítasz. Mit lehet másképpen csinálni?

– Nem vagyok profi oktató, nem kottázunk, de füzetet azért hozni kell. Először a gyerek vagy felnőtt igényét, ízlését mérem fel, majd egyéni úton-módon próbálom arrafelé terelni, hogy megértse a kedvenc zenekarának dalait. Így eljuthatunk oda, hogy rájöjjön az alaphangra. Tessék csak eltalálni, akármikor, akár még a rádióban hallott rossz popdalnál is.

– Lázadóként tartanak számon, underground vagy alternatív zenét is játszol. Hogy jön ez össze a tanítással?

– Szeretek tanítani. Nincs lefektetett tanmenet, improvizatíve jönnek belőlem az instrukciók, a figyelmet, az érdeklődést akarom a csúcsra járatni. Ehhez bármi jól jöhet: egy teljesen máshonnan hozott példa vagy egy vicces sztori. Közben a gyerek a saját útján halad, nem vizsgákra készülünk, nincsenek időpontok, a cél az, hogy megértse, mik a zene szabályszerűségei.

– A nagyapád is zenélt, ez hatott rád?

– Nem igazán, mert nem ismertem, korán meghalt, amúgy kontrás volt egy cigányzenekarban Újszászon. Később anyám teljesen otthagyta ezt a cigány vonulatot, én sem ismerek arról a részről már egy rokont sem. Anyám elsőgenerációs értelmiségiként felemelkedett, gyógypedagógus lett Szolnokon, oda házasodott. Apám pedig városi munkáscsaládból származik, ott azért jóval több rokonom maradt.

– Mit tanultál?

– Szociális munkás szakon végeztem. Közel állt hozzám a segítő szakma, mert láttam, mit dolgozik anyám gyógypedagógusként a suliban. A ’80-as években kisegítő iskolának hívták ezeket az iskolákat, de „kisegítés” helyett valójában a szegregáció intézményei voltak, hiszen itt a diákok 90 százaléka cigány volt, és persze nem mind oda való, sőt. Sokat jártam oda, abban nőttem fel, hogy van itt egy kisebbség, aminek „ügyei” vannak, s több szempontból hátrányos helyzetben élnek. Ezért sem volt idegen nekem később a szocmunka.

– Mennyire van cigány identitásod?

– Eleve nem volt ilyen, mert anyám ettől nagyjából elszakadt, bár azért akadtak kiszólásai… De nem tudok ezzel mit kezdeni, főleg az etnikai, nemzeti identitással. Ismert jelenség, hogy amikor sokszor elismételsz egy szót, végül elveszíti az eredeti értelmét. Így vagyok én ezzel az identitás szóval is. Például nyilvánvaló, hogy magyar vagyok. Ezt megközelíthetem a József Attila iránti rajongás irányából, és akkor majd részegen elkezdem bénán lefordítani egy külföldi barátomnak angolra, aki nem fogja érteni, de nem is baj. Ennyi nálam az identitás topik. Hogy ki vagyok, az abból áll, hogy mit szeretek, mit teszek, milyen értékrendszert vallok, ez az identitásom.

– A zenében miként fejezhető ki az identitás, ha nincs szöveg? Egy-egy lemez vagy dal címe erre elegendő?

– A dallamot az égből szedjük le. Nem jöttem rá a tudatos komponálás titkára, mindig olyan kis ajándékokat kapok, mint egy erős, jellegzetes dallam… Aztán címet kell adni. Ezzel az eggyel üzenhetek verbálisan, és ezt ki is használom. Például az egyik lemez címe National Amnesia Institute, azaz a Nemzeti Felejtés Intézete. Aktuálpolitikai felhangja van, de különben is örök téma a múlt átírása és a történelemhamisítás. Vagy ott a Human Wurlitzer Virus című dal, ami arról szól, hogy valakinek beakad a lemez, és mindig ugyanazt szajkózza, mert az a dolga, hogy ismételgessen valamit, mondjuk, hogy Soros. A Szent Bal Bemutat című dal pedig a „horogkereszténységre” való utalás, ami azoknak szól be, akik a kereszténységgel takaróznak, de semmi közük a jézusi tanításhoz.

– Hogy jön le ez a közönségnek?

– Bekonferálom… Aztán van úgy, hogy a pesti liberális közönség nem érti, ám egy vidéki városka idősebb közönsége meg nagyokat röhög.

– Ikonikus, ’80-as és ’90-es évekbeli zenekarokkal játszol, mint az Európa Kiadó. Mit jelentett egykor, és mit jelent ma a lázadás?

– Ma is a fiatalokon a világ szeme, és mondhatunk ítéletet róluk, de hogy pontosan látjuk-e, mit csinálnak, éreznek, afelől nem lehetünk biztosak. Nyilván ők is lázadoznak a szülők, a tanárok, a bornírtság, a vaskalaposság ellen, de a kortárs kultúrában ma inkább a konfliktuskerülést látom. A rendszerváltás utáni években az új utak keresése volt a fontos, mindenki önkifejezni vágyott, ma viszont a zenében is igazodni akar, eljutni valamelyik platformon a sikerig, a rádióban lenni, tehetségkutatóban feltűnni. Nem akarok a „régen minden jobb volt” hibájába esni, de ma alig vannak underground vagy alternatív zenekarok. Akadnak azért, cukik és jók, a Gólya presszó környékén is összefutnak a szálak, de a többség kommersz kultúrát akar csinálni.

– Kormányzati politikává vált a könnyűzene támogatása, a garázs-zene, bizonyos irányzatok támogatása. Milyenek a tapasztalataid? 

– Ez már 2010 előtt, a szocik alatt is így volt. Egy teljesen beteg gyakorlat alakult ki, hogy azt támogatják legjobban, aki eleve sikeres és megél a piacon. Akkor sem értettem, hogy ez mi akar lenni. Sosem történt olyan bátor döntés, hogy aki nem a széles tömegek számára népszerű, de igényes, innovatív dolgot csinál, az is kapjon támogatást. Én is pályázom, mert rábeszélnek – „Jani, ha nem pályázol, akkor biztos nem kapsz” –, idén viszont rendkívüli „empátiával” azt csinálták az NKA-nál, miközben mindenki tudja, ők is, hogy nincsenek fellépéseink, tehát bevételeink sem, hogy felemelték a pályázati díjat, tehát pályázatonként nem tíz-, hanem húszezer forintot kell letenni. Én például két pályázatot adtam be, így 40 ezret adtam a Fidesznek a semmire. És aztán látod, hogy kuratóriumi tag lehet a lakossági technós DJ, aki a ’90 es években volt a falusi diszkók hőse, és saját magának kiosztogat pár milliót. Ez kegyetlen.

– A zenészek közt beszélhetünk szolidaritásról?

– Mindenki igyekszik eltolni magától a politikát. A zenészek sokszor azt sem tudják, mit jelent ez a szó – a közügyekben való részvételt, a beleszólást. Megy a béna narratíva, hogy a zenész zenéljen, ne politizáljon, a politikát bízzuk a politikusokra. Mintha a taxisoknak vagy a cipészeknek is azt mondanánk, maradjanak a volánnál vagy a kaptafánál. Ráadásul túl kicsi a piac, és félő, hogy a százezres tábor a felére csökken, ha megnyilatkozik valaki. Meg persze jó ott lenni a falunapon, az önkormányzati rendezvényeken, úgyhogy senki sem kockáztat, hogy egy kormánykritikus Facebook-poszt miatt bukjon.

– Hogyan tovább, ahogyan mondják, „úgy szakmailag, mint emberileg”?

– Az új BUJDOSÓ TRIÓ lemez közösségi finanszírozásból készül, mint az eddigiek is, mivel nem kaptunk támogatást. Van egy újabb projektem, kőkemény magyar cucc, betlehemes-adventi dalok átiratai. Persze erre sem kaptam pénzt, de a költségvetése már össze is jött szintén magánemberek felajánlásaiból, premierje idén karácsonykor lesz. Hát mi kell még? 

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotók: Ványi Ákos

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. Részletes leírás Rendben