„Amit ott tanultam, abból mindent kamatoztatok” – mondja Jónás Etelka szociális munkás, a Kesztyűgyár munkatársa az Országos Rabbiképző és Zsidó Egyetemről (OR-ZSE). Etelka alapszakon (BA) tanult a felekezeti egyetem szociális munkás szakán, s nagyon várja, hogy végre elinduljon a mesterszak, mert szeretné azt is elvégezni. Egyébként felvették az ELTE szociális munkás szakára is, de inkább az OR-ZSE-t választotta. Azt mondja, itt a diák nem egy kód, hanem egy személy. Etelka 30 éves kora körül kezdett el járni az egyetemre, nappali képzésre, addigra pedig – korábbi munkatapasztalatai alapján – már tudta, hogy gyerekekkel szeretne foglalkozni. Most ezt teszi a Kesztyűgyárban, abban a tanodában, ahová ő is járt gimnazista korában, és élete egyik meghatározó élménye volt.

Bár szerette, egyedül a héber nyelv tanulása ment neki nehezen, ami kötelező ezen az egyetemen akkor is, ha a diák nem a zsidósághoz kötődő rabbi, judaisztika, vagy zsidó kultúratörténet szakokon tanul. Ilyen szak kettő is van, ezeken közösségszervező vagy szociális munkás diplomát szerezhetnek a hallgatók. Az előbbit levelező képzés keretében, utóbbit pedig nappali és esti tagozaton. A tantárgyak körülbelül 20 százaléka ezeken a szakokon is a zsidósághoz kötődik: judaisztika, zsidó társadalomtörténet, héber nyelv, zsidó örökségvédelem satöbbi.

A közösségszervezők két évfolyamának órájára is módunkban állt „beülni” – vagyis részt venni az online képzésben – és beszélgetni a hallgatókkal. Az elsőévesek a járványhelyzet miatt még sosem találkoztak személyesen, de azt mondják, ennek ellenére nagyon összetartó az évfolyamuk. Van, hogy együtt készülnek online valamelyik tantárgyból, vagy korrepetálják egymást, és a magánéletben is figyelnek egymásra. A képzésre a legkülönfélébb helyekről érkeznek a hallgatók. Egyikük a Népegészségügyi Intézetben dolgozik, a másik Szlovákiában, egy ipolysági múzeumban. Van, aki a karcagi zsidó temetőben végzi a kötelező terepgyakorlatát, azon keresztül kutatja a helyi zsidóságot. De rendőr is van a csoportban. „Idejön az ember a diplomáért, mert azt hiszi, hogy ez egy papírszerző hely, aztán átértékelődik az egész. Nekem nagyon fontos lett” – mondja az egyik hallgató. És noha a tanárok sokkal inkább a diákok szempontjait, az élethelyzetüket tartják fókuszban, mint az adminisztratív követelményeket, ez nem megy a színvonal rovására. A hallgatók legalábbis ezt mondják, de erre utal az is, hogy a közösségszervezők közül ketten eljutottak az Országos Tudományos Diákköri Konferenciára, az egyetemi hallgatók nagy hazai szakmai versenyére. Márpedig – hangsúlyozza Goldmann Márta szakreferens – a hazai viszonyok nem kedveznek annak, hogy az emberek felnőttként beüljenek az iskolapadba. Ő a lemorzsolódásokat is annak tudja be, hogy sokan nem tudják munka mellett éveken át képezni magukat. Háberman Zoltán tanszékvezető és a szociális munka szak szakreferense is azt emeli ki, hogy nagyon különféle tudással, különböző helyekről érkeznek az emberek, és miközben ez okoz némi nehézséget a tanároknak a követelmények és a tananyag összeállításában, ez az egyik legfontosabb értéke az egyetemnek. Sok a hátrányos helyzetűként indult diák, arányaiban sok a roma hallgató, mert kifejezetten szempont a társadalmi felemelkedés elősegítése, és egyáltalán nem feltétel a zsidó felekezethez tartozás. Meglátszik ez a tandíjon is: jóval alacsonyabb, mint a hasonló képzések díja az országban. „A féléves bérletem áránál nem került többe” – mondja Mándi Bettina, a kerületben otthonra lelt Józan Babák Egyesület egyik alapítója és munkatársa. Amikor ő az egyetemre került, már tíz éve szociális munkásként dolgozott, épp csak pecsétes papírja nem volt róla. Őt emiatt a szaktárgyak kevésbé kötötték le, inkább rekreációs elfoglaltságnak élte meg az egyetemi éveit, mert a zsidósághoz kötődő tantárgyak révén olyasmit tanult, amit előtte sohasem. 

Szöveg: Gaal Ilona; Képek: Huszár Boglárka