A régi szomszédot még az előző albérletem utcájából ismerem. Akkora kádárista volt (az ÁVÓ-t már lekéste), hogy persze fideszes lett. Azóta meg akar téríteni. És noha már párszor szó szerint is elküldtem a fenébe, hagyjon békén az elméleteivel, valami miatt szimpatikus vagyok neki, és segíteni akar. Mivel árgus szemekkel kíséri az önkormányzati történéseket, most is elkapott az ötletével.
– Nem kérsz szociális lakást? Te olyan szerencsétlen vagy – kezdte, egyszerre megvetve és sajnálva. Pedig épp az új Adidas cipőmben voltam.
– Hááát, nem jár az nekem. Előbb jönnek a hajléktalanok, a nagycsaládosok, a szegények, meg a többi. Különben is csak tíz lakást újítanak fel, abból nekem nem fog jutni.
– Jaj, te szerencsétlen. Dehogynem! Jár neked, magad vagy, szegény vagy…
– Azért olyan szegény nem vagyok, van munkám…
– Dehogynem szegény vagy, albérletben tengődsz!
– Ó, de hát még ki tudom fizetni, az is valami! – érveltem. Azt persze nem értem, a Sára Botond meg mit kesereg azon, hogy a Józsefvárosban nem elég drágák az albérletek.
– Nem mondott ő olyat, az egy okos ember! – védte a szomszéd a mundér becsületét.
– De azt mondta… Mert ha drágábbak lennének, vonzóbb lenne az elitnek.
– Nem érted te ezt. Az a lényeg, hogy ha nincs pénzed lakásra, pályázd meg a szociális lakást.
– De nem érti, hogy csak tíz lesz, és a rászorulás számít meg mit tudom én, mi…
– Tudod mi számít? A kapcsolat! Ismered a Pikót, nem?
– Annyira azért nem ismerem.
– De hát az újságjuknak is dolgozol!
– Csak kicsit dolgozom, az nem állás…
– De tessék felhívni a Pikót, meg a többieket is, a többi képviselőt. Ez régen is így ment – nyöszködött a régi házmestertempójával.
– Nem nagyon ismerem én a képviselőket se. Meg hogy néz az ki, hogy leosztjuk a lakásokat saját magunknak?! – jött elő belőlem a demokratikus szociális érzékenység, bár azért nem nagyon.
– Jaj, ne magyarázz nekem! Régen is így volt, most is úgy lesz, hogy a csókosoknak jár a lakás. És jól is van ez… Én is szereztem a lányoméknak, a fiamnak is, amikor még más volt hatalmon.
– Ááá, ez így ment? Hát most nem így megy.
– Hanem hogy megy, te szerencsétlen? Aztán legyintett, rohant ügyintézni, hátha valami leesik neki.
Szöveg: Szerbhorváth György; Kép: Huszár Boglárka