Történetileg tekintve Józsefváros –régi kifejezéssel élve – a munkásmozgalom egyik fellegvára.

Az egyik leghíresebb józsefvárosi, Táncsics Mihály nevéhez fűződik az első magyar „szakszervezet”, az Általános Munkásegylet.

E szervezet 1868. február 9-én alakult egy Üllői úti asztalosműhelyben; Táncsicsot 1869. június 11-én választották elnökévé.

A Munkásegylet szervezte meg az első fővárosi nyilvános munkásgyűlést 1869. augusztus 22-én a gázgyár elé, a mai II. János Pál pápa térre.

A kerületben működött évtizedeken át a szakszervezetek lapjának, a Népszavának a szerkesztősége és nyomdája. 1909-ben költöztek be az akkor elkészült Conti utcai (ma Tolnai Lajos utca) új szociáldemokrata pártházba. A lap és a szociáldemokrácia mártírjait, Somogyi Bélát és Bacsó Bélát is innen – a Conti és a Népszínház utca sarkáról – hurcolták el Horthy emberei 1920-ban; Somogyi egyébként korábban a Magyarországi Tanítók Szakszervezetének elnöke is volt.

Koltói Anna, egy másik mártír, akiről idén neveztünk el teret Józsefvárosban (az eddigi FiDO-teret), szintén szakszervezeti aktivista volt, már 17 évesen szakszervezeti megbízottnak választották; haláláig harcolt a munkások, különösen a munkásnők jogaiért! Őt 1944-ben ölték meg a nyilasok a mai Horváth Mihály téren található otthonában.

De a szakszervezetek nem csak múltunkhoz, jelenünkhöz is hozzátartoznak, kerületünk még ma is tele van szakszervezeti helyszínekkel. A Vasas Szakszervezet nevezetes székháza a Magdolna utcában hatalmas, robosztus épület, a munkásmozgalom egykorvolt roppant erejét demonstrálja. Néhány másik szakszervezeti székhely a kerületben, a teljesség igénye nélkül: a PDSz-é, a Honvéd Szakszervezeté, a Közúti Közlekedési Szakszervezetéé, a Nyomdaipari Szakszervezeté…

A kerület társadalmi összetételéből fakadóan nálunk az egyik legalacsonyabb a foglalkoztatottság, legalábbis más fővárosi kerületekhez képest. A koronavírus-járvány nyomában járó gazdasági válság is súlyosan érintette Józsefváros lakóit, az iparban és a szolgáltató szektorban dolgozókat egyaránt, sokan kerültek az utcára. Ezért is vezette be az Önkormányzat a „koronavírus-segélyt”, hogy legalább enyhítsünk a munkájukat elvesztők nehézségein.

Befejezésül essék szó az éhbérért kizsákmányoltakról, a feketén foglalkoztatott, számlázásra kényszerített kiszolgáltatott dolgozókról, az agyongyötört egészségügyi dolgozókról, s azokról, akik belerokkantak a munkába, valamint azokról is, akik egy egész élet munkájának „jutalmául” kénytelenek az életben maradáshoz is csak épphogy elég kisnyugdíjból megélni. Nekik ma nincs mit ünnepelniük.

„A munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart, levesre telik és kenyérre, s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre engedik meggyűlni a bajt s mért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart.”

(József Attila: Hazám /részlet/)