Amikor meghallottam a hírt, hogy a Mikszáth téren megnyílik a Tilos az Á pozícióján egy magát a hely örökösének valló hely, azt mondtam, ez az utóbbi egy év legjobb híre a környéken, a Palotanegyedben. Amikor elmondták videónkban az ideológiájukat, hogy Tilos a Tilos, azt gondoltam, hű, merészek, vagányak, tényleg oké, kúúúl, szupcsi, ez lesz a törzshelyem, nekem találták ki. Mondtam ezt az okét, mintha nem súrolnám alulról az ötvenediket.

Aztán belegondoltam. Vagy belesárgultam az irigységbe, hisz ilyen idősen ki az, aki nem kocsmáról ábrándozik? Most tudtam meg, hogy ősfalumban (Kishegyes, Vajdaság) az egykori szomszédasszony, Rúzsa Magdi vette meg a főutcán a Pöndöl kocsmát, állítólag falunk legrégebbi épületét. Ami remek ötlet, hátha lesz valami. És a lelkeknek is jó – ha harminc felett nem, és nem az emlékeidnek élsz, éltél egyáltalán? Mondaná a pszichiáter. Viszont kellenek a közösségi terek.

Visszatérve a Tilos az Á helyéhez: törzsvendég sose voltam. Sőt, azt hiszem, egyszer jártam ott, az ócska, de olcsó borra emlékszem. Mi már egy új nemzedék voltunk, a szomszéd sarokra jártunk szociológiára meg szocpolra és szocmunkásnak, lemaradtunk, hisz a nyolcvanas években kis csikók sem lehettünk az ellenzékiségben, mármint korunknál fogva.

Akik oda jártak, jóllehet pár évvel idősebbek, mint mi, már a nagyok voltak. Nagycsoportos óvódások. Már váltották meg a világot, zenéltek, költöttek, már az első regény is a kisujjukban volt. Alulról nézve – tényleg nagyok voltak. Remekművek nem születtek, és mire én odaértem a Magyar Narancsba meg a Tilos Rádióba, már mind régi motorosok, „nagy öregek” voltak, akiktől legfeljebb a szakmát tanulhattuk.

A hely zsenije megmaradt – az orosz Pjotr Vajlnak van egy hasoncímű könyve, ebben viszi végig, hogy bizonyos városokhoz hogyan kötődtek nagy írók. Egyfelől van az iszonyatos szeretet a hely iránt, majd az eltávolodás. És a hely mítoszának a megteremtése – és a mítosz után már nincs valóság, csak képzelgés. Ez esetben: ez már nem Mikszáth tere, hanem az övéké.

Sokáig laktam a Szentkirályi utcában, ma sem sokkal távolabb, és mindig szentélyként tekintettem erre a sarokra. Volt ott ilyen meg olyan vendéglő, tudtuk is a nevét, meg nem is, jártunk is oda még menüre, sörre-borra, meg nem is, sose volt semmi baj. Elitista lett, a túlfésült pázmányistáké, influenszereké, tudja isten. És most váltunk?

Tartozom két portréval az új tulajdonosokról/üzemeltetőkről. Szabó Győző a kevés „fiatal” színészek egyike, akit el lehet viselni, mert nem modoros. (Szabó Győző nem tulajdonos, ez félreértés, ő régi törzsvendége volt a Tilos az Á-nak - a szerk.) Ismeretlenül is az, aki, és akivel meginnál egy sört, bár ha tudod, hogy az ő kocsmájában, az már nagyon nem underground. Ahogy ő sem volt az. Popkulturális ikon, nemzedéke „nemzeti színésze”. De hogy eddig a mi kis palotanegyedi helyeinken láttuk volna? Én biztosan nem.A másik általam ismert figurával még inkább ez a probléma, vagy nevezzük akárhogy. Nem hiszem, hogy Szabóval ellentétben Somogyi Zoltán ott bulizott volna a Tilos az Á-ban. A Pollack Mihály téri ELTE-re jártunk egyetemre, és ha valaki kiütött a közegből, az ő volt. Ha nem ő volt, eleve elnézést. Polgári jófiúnak nézett ki már 1994 tájt is (a Tilost 1995-ben zárta be a hatóság), ing, zakó, és esernyő – ha esett, ha nem. Mi, vidéki jövevények csak néztünk. Aztán szociológus lett, szakértő, kungfu-mester – a tévéműsorokban láttam, mint megmondóembert. Kifejezetten nem az az ember, akiről elképzelnéd, hogy a pult másik oldalán áll. És íme. Most Zoli (én mondhatom így) egy svájci sapkában ül, borostásan – akár egy francia borász, aki lázad a globális kínai bortermelés ellen. Hogy ő miben változott meg? – majd megkérdezzük tőle, tőlük. A régi gárdából csak Vovát, a nagy mestert ismerem, aki aztán az LMP farvizén menekült, nagy médiaszakértőként. Talán még Bandit, bár amikor egyáltalán beengedtek a társaságukba, 1997-ben, az már a Libellában volt, a Budafoki út elején. Hirtelen váltak öreggé, mármint a szakma öregjeivé, hétpróbás betyárokká. Talán túlzás – főleg, hogy nem ismerem az előzményeket –, de a Libella vált egyfajta underground hellyé, de már őszülve, megkomolyodva. Ahol még hümmöghettünk, hogy bal vagy jobb, Fidesz vagy sem. Ahol még a vélemény nem volt tilos.

Van még egy problémám, a névvel: a tilos a tilos. Persze, játszanak ők a névvel, Tilos az Á, a Tilos rádió is innen indult. Csakhogy a tiltás tiltásának van egy mély politikai és kulturális jelentése, ami – minimum – 1968-ból származik, a párizsi diáklázadásokból. Magyarán, hogy aki bármit tilt, az ótvar diktátor, kegyetlen úr, senkiházi házmester. 1968 óta nagyot fordult a világ, mint mindig, és bizonyos dolgokat tiltani kell: ilyen a pedofília, a nők és egyébként a bárki elleni erőszak, a házasságon, párkapcsolatokon belüli cuccok, szóval, bárki bántalmazása faji, nemi stb. stb. alapon, hogy a közösségi médián futó verbális erőszakot ne is említsük.

Merem vélni, sőt, tudom, Szabó és Somogyi, meg a többi társa nem erre gondolt. Pusztán a szabadságigényre (és ez egy nagyon nyálas mondat volt), kimerítheti a fizetett marketing vádját is. Ami a fura, hogy a 20-30-40-es generáció még megtalálhatja a helyeit a 8. kerületben, az 50-esek már nem. Hogy az új Tilos erre képes-e, amire vállalkoznak, közösségi helyépítésre is, erős a kétségem – és majd megnézzük az árlapot –, mert celebből, nosztalgiából még sosem lett jó hely. Mégis, hogy a kultusz újraéledésének miért is örülünk? Mert minden újraindítás megérdemli, a Tilos az Á azért lett kiemelve, hiszen a helyi emlékezetkultúra jeles helye. Meg a felejtésé is. Ahogy az egyikori vezető, Németh Vladimir mondta: sznob hely volt ez, de nyitott is. Hmm, megnézzük.   

Szöveg: Szerbhorváth György, képek: Józsefváros Újság, Fortepan