A covid megváltoztatta az óvodák megszokott rendjét is: a szülők csak a kapuig kísérhetik gyermekeiket, akiket az óvónők az ajtóban adnak ki nekik. Elmaradnak a közösségi programok, a szülőkkel közös ünneplések is. A gyerekek ugyanakkor nagyon rugalmasak – mondja Beck Judit, a Várunk Rád Tagóvoda óvópedagógusa. Úgy véli, megszokták már a koronavírus-járvány alatt bevezetett új óvodai rendet.

Az óvodában a gyerekeknek elmagyarázzák miért van szükség lázmérésre, miért kell gyakran kezet mosniuk. „Játékossággal ösztönözzük őket. Például, ha valaki tüsszent – kezét az orra és a szája elé tartva –, rögtön összefogja két kezecskéjét, hogy a bacik ki ne tudjanak szökni, és azonnal indul a mosdóhoz lemosni.”

Alig maradt valami a szülőóvodapedagógus kommunikációból

Más inkább a gondokat látja. Az idén szeptemberben indult kiscsoportoknál a szülők nem vehettek részt a beszoktatásban, abban a folyamatban, amikor a gyerek a szülő jelenlétében szokhat hozzá az óvodához, a teljesen új környezethez. „Idegen helyre, ismeretlen emberek közé érkeztek, egy teljesen más világba csöppentek, és azt sem tudták, meddig kell itt maradniuk. Ez félelmetes egy gyerek számára, főleg, hogy a leválás fokozatosság nélkül, hirtelen történik. Én annak a híve vagyok, hogy mindaddig jöjjön be a szülő, amíg a gyerek nem érzi magát biztonságban” – fejti ki Kissné Hódosi Erzsébet, a Várunk Rád Tagóvodában kiscsoportot vezető óvónő. A szülők és az óvónők csak a be- és kiadásnál találkoznak egy rövid időre, így együttműködni is nehézkes. „Egy-két szót tudunk váltani, de szinte semmi kapcsolatunk nincs a szülőkkel. Hiába csináltuk meg a Facebook-csoportot, hiába ajánljuk fel az online fogadóóra lehetőségét, nem megy. Nincs tere a személyes találkozásoknak, és enélkül bizalmi légkört sem tudtunk kialakítani” – panaszolja Erzsébet. A gyermeket felügyelő, nevelő és gondozó két világ között alig maradt érintkezési felület, pedig a gyerek érdeke ennek ellenkezőjét kívánná meg.

Keresik a jól ismert, megnyugtató szituációkat

Amíg a nagyobb gyerekek végtelen örömmel tértek vissza az óvodába társaikhoz és nevelőikhez, a kiscsoportosoknál el kellett telnie egy kis időnek a tavaszi lezárás után, mire visszaszoktak. A gyerekek akkor tudnak jól alkalmazkodni, ha biztonságban érzik magukat. Ebben segítenek a naponta ismétlődő rituálék, történések, foglalkozások, játékok is, amik keretet adnak és korlátokat szabnak. „Számukra a testi közelség is biztonságérzetet nyújt. A simogatás, ölelés nagyon sokat jelent nekik – persze most sokkal óvatosabbak vagyunk. A délutáni alváskor mindenki mellé odaülünk egy kicsit, s megsimogatjuk miközben mesét olvasunk. Korábban nem volt még olyan csoportunk, ahol az első óvodai év végéhez közeledve is ilyen erősen igényelték volna ezt.” A gyerekek mostanság alvásidőn kívül is gyakorta kérik, hogy hadd feküdjenek le és olvasson nekik az óvónéni. Ilyenkor párnákat, takarókat terítenek le, és azokon elterülve hallgatják a mesét, vagy maguk találnak ki egyet. „A gyerek megismétli, újrajátssza azt a helyzetet, amiben a legnagyobb biztonságban érzi magát, mert attól megnyugszik.”

Eljátsszák, ahogy szomorúan beszélnek a telefonba

A gyerekek a közvetlen környezetüket másolják, játékukban megjelenik a családtagok viselkedése, félelme is: „Korábban sokkal felszabadultabbak voltak a babakonyhai játéknál, most üldögélnek, telefonálnak. Bármi, ami hasáb alakú, azt telefonként emelik a fülük mellé, és hallom a hangjukból, hogy valami szomorúról beszélnek” – mondja Erzsébet. Mivel minimális a kommunikáció a szülők és az óvónők között, nem tudják, hogy mi zajlik otthon, melyik családnak milyen nehézséggel kell megküzdenie. A Facebookon látják, hogy egyre több szülő cseréli le fekete sávra a borítóképét, de ritkán értesülnek arról, vajon családtag hunyt-e el, és ha igen, az óvodás tud-e róla egyáltalán. „Vannak gyerekek, akiknek a magatartásán lehet érzékelni, hogy valami nagyobb baj lehet otthon – munkahely elvesztése, megélhetési nehézségek, egy szeretett személy eltávozása –, mert agresszívabbak lettek, piszkálódnak, pedig korábban nem tették, vagy éppen még inkább bezárkóznak, visszahúzódnak” – teszi hozzá Judit. Esetükben a kizökkentés a legjobb módszer: olyan tevékenység felajánlása, amit nagyon szeretnek, és ezt általában az óvó nénivel kettesben félrevonulva tehetik.

A gyerekek nem tudják feltenni a kérdéseiket

Jellemzőek a gyerekekre a nagy érzelmi ingadozások: felpörögnek, aztán egy kis idő múlva teljesen elkedvetlenednek. Így próbálnak megküzdeni az általános bizonytalansággal, ami bennük is feszültséget kelt. „Még nem tudják megfogalmazni a félelmeiket, szorongásaikat, mert sem megfelelő szókincsük, sem kellő tapasztalatuk nincs, még csak kérdéseket sem tudnak feltenni. Nem értik a bennük felgyülemlő feszültséget, és azt sem tudják, mit kezdjenek vele” – mondja Tóth Valéria, a Gyerek-Virág Tagóvoda fejlesztő pedagógusa. Szerinte nem kell tudni, mi a feszültség konkrét kiváltó oka, a fontos, hogy az óvónő megtanítsa, miként vezetheti a gyerek ezt le. Van, aki kifesti, kirajzolja, vagy épp kimozogja:  kiszaladgálja, kitáncolja, kitornázza magából. Sokaknak épp a mese segít: a mese és a saját élethelyzete között párhuzamot talál, és ilyenkor sokszor akarja ugyanazt a történetet hallani. De van, akinek a bábozás a megoldás. Minél több eszközt kell adni a gyerek kezébe, hogy feloldást találjon – magyarázza Valéria.

Jönnek a koronavírus-rablók

A fejlesztőpedagógus mikrocsoportban is dolgozik az ovisokkal. Gyakori feladat, hogy a gyerekek egy mágnestáblára figurákat tesznek fel, majd elmesélik, mi történik az általuk kirakott képen. A minap az egyik ovis kék pöttyöket rakott egy kis ház köré, amiben egy kislány és egy kutya voltak. Az elbeszélése arról szólt, hogy a koronavírus-rablók be akarnak törni a házba, és el akarják vinni a kislányt, de a kutya megvédi a gyereket. „Itt be kellett avatkoznom, és abba az irányba terelnem a történést, hogy a kutya biztosan megvédi a kislányt, és addig ugatja a vírusokat, amíg azok végül menekülőre nem fogják. Lényeges, hogy az maradjon meg a gyerekben, hogy a probléma megoldódott.” A pozitív lezárás ad feloldást. (Ennyire direkt és konkrét módon csak ebben az egy esetben tapasztalta meg a pedagógus a vírustól való félelmet.) „Hat a gyerekekere az elmúlt egy évben kialakult helyzet, de nagyon rejtetten, bújtatott módon működik ez bennük. Nem is csoda, hiszen még mind benne élünk ebben a helyzetben, és mi felnőttek is erős kontroll alatt tartjuk magunkat, folyton ugrásra készen állunk. Nem tudjuk, hogyan tör majd felszínre a lenyomott feszültség, ezért kellenek a megküzdési technikák, hogy időben felvértezzük a gyerekeket.” 

Szöveg: Kolonics-Imre Zsófia; Fotó: Nagy Dániel