Budapest Főváros VIII. kerület
Józsefvárosi Önkormányzat

1082 Budapest, Baross u. 63-67.

06-1-459-2100

hivatal@jozsefvaros.hu

Csehóbúcsúztató

Viszlát, Blaha söröző – az űr marad

2021. június 01. kedd

Az italkészletnél jóval sokszínűbb vendégkör, a társadalom alsóbb felének mikromerítése, semmi fensziség, mégis egy otthon, amely belehalt a covidba – Szerbhorváth György kocsmanekrológja.

Ha az emberiséget – legalábbis százalékosan – nem is tizedelte meg a járvány, a vendéglátóhelyeket bizonyosan. Az egyik áldozat a József körúti Blaha söröző, ami éppenséggel semmivel sem tűnt ki – egykor több tucatnyi hasonló krimó működött, és a tucatnyi szó itt minőségjelzőt is jelentett. 

Az átkosból vagy a 90-es évekből megmaradt berendezés jellemezte, meg a gyér italkészlet, az ehetetlen gyorskaja (már ha volt), a fölöttébb igénytelen toalett – bár ez utóbbi szó ez esetben meg túlzás is. A halovány világítás, a kilógó kábelek, a billegő asztalok és székek – amit legfeljebb a fiatal és kedves felszolgálók ellenpontoztak, így például akkor nézett be a helyre az ember, ha mondjuk „a Kriszta” dolgozott, és nem a nem is tudod kicsoda. Külföldi vendéget ide biztosan nem invitáltál, és ha már itt az újságban nekrológot írunk, interjúalanyt sem.

A szocializmus áporodottsága ugyanakkor a kapitalizmus szellemével ötvöződött, a hely szelleme négy-öt óra után éledt fel, amikor megjelentek a melósok, hogy egy-két óra alatt leporolják magukat a gyors sörökkel. Itt még megfigyelhetővé vált a magyar munkásosztály, akikkel „velük nevelkedett a gép”, mint azt Kemény István könyvcíme mondja, és amely még az igazi melósokról szólt az 1970-es években. Bár ez már egy új osztály: szinte minden másodikuk az építőiparban dolgozik, bejelentetlenül, ám így a bruttó-nettójuk mégis jól hangzik, havi 350 ezernél alább nem adják.

De nemcsak kocsmaszociográfiailag volt érdekes az idejáró közeg, gyakran betértek ide külföldi turisták, az idősebb generációból is, akik valamiért a legolcsóbb pohár sört vagy a már-már ihatatlan bort választották, mondhatni, így dőzsöltek az Európai Unió perifériáján. Aztán törzsvendégnek számítottak a zavarosban halászók is, maffiózóknak nem nevezném őket, akik közül alighanem a legtöbben bolgárok voltak, és a legpitibb sefteléssel húzzák meg magukat, a kulturális beállítódásuk pedig nem terjed túl a szerencsejátékokon, amin el is úsztatták a napi hasznot. 

A Blaha söröző ráadásul jól tükrözte a kerület etnikai sokszínűségét is, mivel a főbérlő cigány volt (a hely tulaja meg tán ukrán). A melósok közt akadtak bőven határon túli magyarok, erdélyiek, ízesen beszélő csángók, aztán persze cigányok, afgánok, menekültek, szóval mindenféle népség. Ennek ellenére a rasszizmus olykor torát ülte, bizonyítva, hogy a gyűlölködéshez nem kell az úgynevezett színtiszta magyarság. Ahogyan az LMBTQ populáció is jelen volt, főleg a karaoke-esteken, de ettől még a homofób megnyilvánulásokból sem lett kevesebb.

Azt se mondhatnánk, hogy itt közösség épült volna, inkább csak barátságok, pontosabban haverságok kötődtek, nem több. Hogy akkor mi a franc volt benne a vonzó? Miért néztünk oda be? Talán amiatt, mert aki nem budapesti, annak ez a heterogén társaság mégis valami otthont nyújtott, meg azt az érzést, hogy „vidéken” van, a szülőföldjén, mert persze a hasonló sörözőkkel még tele a vidék is, tehát „hazaértünk”. Semmi fensziség, pompa, úrhatnámság és kivagyiság – bár persze nekünk, „proliknak” is van öntudatunk, azért se kellett szomszédba menni. 

Amikor még a járvány alatt újra kinyitott a Blaha, mindenki orvossá várt, egészségügyi szakértővé, az összeesküvéselméletek, a vakcinaellenesség általános rendszerkritikával vegyültek, aminek persze a bizalmatlanság az oka mindenféle hatalommal, hatósággal szemben. Ha lennének még marxisták és kommunisták, itt bizton összefuthattunk volna velük, de már olyanok sincsenek. Viszont nagyon nagy magyarokkal sem sokszor találkozhattunk.

Ha minden igaz, hamburgerezővé alakul át a Blaha, amitől persze kiver bennünket a veríték. Nem mintha bajunk lenne a burgerekkel, de a környéken ebből a műfajból igazán nem hiányzik a kínálat. Vagyis nem tájidegen ez a vállalkozás, és nem is valami magyaros dolgot szeretnénk látni, sem nem az antiamerikanizmus beszél belőlünk. Még csak a környezettudatos gretaizmus sem, hogy jót tenne a Földnek, ha kevesebb marhát nevelnének.

Egyszerűen csak azt sajnáljuk, hogy ismét eltűnik egy hely, amit ugyan az idő nyilván úgyis megölt volna – ha csak fel nem újítják, bár jellegét megőrizve –, de az biztos, hogy helyette csak az űr marad.

Szöveg: Szerbhorváth György; Kép: Pálinkás János

A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. Részletes leírás Rendben