Milyen volt tanárként fogadnia a pedagógusnapi köszöntést?

Tanári gyakorlatomat Kaposváron csináltam, a férjem ott volt színész, egyébként pedig a Trefortban tanítottam magyart egy rövid ideig. Mindössze 2-3 évet voltam a pályán. Közben már tévéztem is, és nem tudtam összehangolni a kettőt. Annyira izgalmas volt a kilencvenes évek eleje, hogy dönteni kellett, mi legyen. Az akkori tévés kollégáim közül is többen voltak tanárok.

A gyakorlat alatt tanítottam általános iskolában, a gimnáziumban mindössze 5-6 évvel voltam idősebb, mint diákok, ami furcsa, faramuci helyzet volt.

De legalább a fiúknak nagy öröm volt.

A fiúknak jó volt, én azonban szörnyen zavarban voltam. De én is emlékszem a fordítottjára, hogy a Kölcsey gimnáziumban a fiatal franciatanárjainkba milyen szerelmesek voltunk. És láttam diák-tanár házasságot is.

Ami mellett manapság nem menne el szó nélkül a világ.

Pedig szép és hosszú házasság lett belőle. Nem mennek el szó nélkül emellett, de van ilyen, és induljunk ki jóindulatúan: miért ne lehetne ilyen típusú szerelem, mint ahogy van munkahelyi szerelem is? Akárki akármit is mond, nem feltétlenül #meetoo egy kapcsolat, ami munkahelyen alakul ki.

Gyerekkorát Józsefvárosban töltötte.

Vajda Péter utcai vagyok, és Vajdás voltam, a Vajda Péter utcai iskolába jártam.

A Vajda Péter utca 43. az 1960-as években

Az édesanyja valóságos sztár itt, nagyon sokan ismerik és szeretik.

Ő mindenhol az, ráadásul egy matuzsálem a szó legszebb értelmében. Ötven éve lakik a Vajda Péter utca 43-ban, az élete végigkíséri a ház történelmét, és mindent tud a környékről is. Ebben a házban a Ganz-MÁVAG tisztviselői laktak – ahogy az egész környéken is, ezért hívják a városrészt Tisztviselőtelepnek –, és a nagymama a lányával, édesanyámmal ide jött cselédnek egy magas beosztású Ganz-MÁVAG-os ember családjához. Gyerekként abban a lakásban éltem, ahol a nagymama cseléd volt, és ahol édesanyám is felnőtt. Nagyon érdekes volt itt élni, a cselédlépcsőn bújócskáztunk, a padláson játszottunk, focipálya volt a kertben, hinták, homokozó. Amikor a gyerekek hazajöttek az iskolából, lementünk, és ott játszottunk. Mindenki mindenkit ismert a környéken, gyalog jártunk iskolába, a délutánokat együtt töltöttük, együtt sportoltunk, igazi közösség volt.

Osztálykép a Vajda Péter utcai iskolából, az ülő sorban jobbról a második Szép Károly testnevelő tanár

Milyen volt akkor a Vajda Péter utcai iskola?

Ma már mindenfelől jönnek ide gyerekek, de akkor az járt ide, aki a Tisztviselőtelepen és a Ganz-kolóniában lakott, ezért mindannyian ismertük egymást.

Ha már pedagógusnap, emlékezzünk meg Szép tanár úrról, aki igazi legenda volt, a Vajda Péter utcai testnevelőtanárok egyike. Olyan sportéletet vitt, amilyenben csak álmomban merek reménykedni, hogy a gyerekem egyszer ilyen közegbe kerül. Szép Károly volt a Ganz-MÁVAG kosárlabda utánpótlásának szíve-lelke. Az, hogy világéletemben sportoltam, ennek a közegnek, ennek az iskolának, az egyben tartott csapatnak és a közösség formáló erejének köszönhető. Aki Szép tanár úrnál a kosárlabda edzéseken jó volt az általános iskolában, hetedikes, nyolcadikos korában átsétálhatott a Kolóniába, ahol a nagy sportpálya volt, és elkezdhetett a Ganz-MÁVAG-ban játszani. Mi voltunk a Ganz-MÁVAG sportegyesület NB 1-es kosárlabda csapatának alapiskolája. Ifi játékosként az életemet, a szerelmeimet, a közösséget jelentette nekem.

Keresztúri Mária a gyerekekkel 

Zeneoktatás is volt már akkor?

Igen, Keresztúri Marika néni volt az ének-zene tagozat ikonikus alakja, aki minket, sportosztályosokat is tanított. Ő is meghatározó tanárszemélyiség volt. Mindig csinos volt és mindig mosolygott. Minden lány őt leste, hogyan van öltözve, hogyan tartja magát. Ha az ember ötven év távlatából is emlékszik egy pedagógus nevére és arcára, szerintem az a tanár beírta magát a történelemkönyvbe.

Elsős csoportkép, felső sorban balról a 4-ik Jakupcsek Gabriella

Az alsós tanítók között is volt ilyen?

Máig emlékszem Polgár Magdi nénire, aki elsőben és másodikban tanított, és Kertész Éva nénire, aki elképesztő műveltségű ember volt. Ő a rendszer áldozata lehetett, azt hiszem, száműzték az általános iskolába. Akkoriban még egészen más volt a pedagógusi hozzáállás. Egy tanár, ha megkapott egy osztályt, körbejárta a családokat. Megnézte, honnan jön a gyerek, kik a szülei, milyen szobája van. A családlátogatás bevett dolog volt, így fel tudták mérni a közeget, a hátterét, ezért nem kallódtunk el.

Ha ezt hasonlítja a gyereke helyzetéhez, különösen a távoktatás idején…

Nem leszek népszerű, de nem vagyok elájulva távoktatás, a digitális oktatás egy évétől, ami a tanár és a diák kapcsolatát még messzibbre távolította, gyakorlatilag megszüntette. Az a pedagógus, aki egy évig nem látja a diákjait… egy év egy kamaszgyereknél, mint a kislányom, 20 centit jelent és egy teljesen más személyiséget. A gyerekeknek borzasztóan hiányzott, hogy nincs semmilyen emberi gesztus ebbe a rendszerbe beépítve. Ebben nem a digitalizáció a hibás, egész egyszerűen nem volt a rendszere kitalálva, és tartok tőle, hogy nem is fogunk belőle okulni.

Hogyan lehet, hogy 50 éve volt idő a családlátogatásra, míg ma már arra sem futja, hogy a tanár behívja a szülőt?

Már be sem hívja, hiszen fogadóóra van, és ha a szülő magától nem jelentkezik be, ki lehet járni úgy az iskolát, hogy nem is találkozik a szülővel a pedagógus.

Több okot és hibát találok ebben. Egyrészt, azt gondolom, a pedagógusi pálya rendkívüli módon leértékelődött. Nincs presztízse, nincsenek a tanárok elismerve, rettenetesen elöregedett a szakma. Ma egy pedagógus férfi nem tud eltartani egy családot a fizetéséből. Ez szomorú tény, mert ennél sokkal többet érdemelnének.

Magyarországon vannak nagyon jó iskolák, ahol vannak kiváló pedagógusok, de ez a kiváltságosoknak adatik meg. Kimondom bátran, pénz vagy kiugró tehetség kérdése ez. Az iskolákat óriási szakadék választja szét.

Ha csak a digitális oktatást nézem, láttam a baráti körömben, hogy ahány iskola, annyiféle szél fújt. Ha ezeket a gyerekeket egyszer összeraknák egy évfolyamba, egymás nyelvét nem értenék meg, az elsajátított tudásuk pedig köszönőviszonyban sem volna. Egy-másfél év óriási lemaradás. A tavaszt is milyen nehezen tudtuk ősszel behozni. Voltak tantárgyak, amiben magántanárt kellett fogadni, hogy be tudjuk pótolni azt, ami elmaradt a tavaszi idényben. Nem azért, mert a gyerek nem tanult, hanem mert amit digitálisan le tudtak adni, nem volt alkalmas arra, hogy számon lehessen kérni.

A távoktatást hirtelen vezették be.

Semmi alapja nem volt, nem volt felkészülési idő. És úgy telt el a nyár, hogy továbbra sem volt felkészülés az őszre. A tanárok teljesen magukra voltak hagyva, nem állt módszertan a rendelkezésükre. A tanár is ember, és ilyenkor kiderül, mennyire motivált, mennyire tekint hivatásként erre a pályára. Ez történt például a körzeti orvosoknál is. Vészhelyzetben van, aki defenzív, van, aki offenzív. Vannak jó példák is, mert volt, aki egyik pillanatról a másikra át tudott állni. De továbbra is fennállnak az eszköz- és rendszerbéli problémák, és egyet ne felejtsünk el: nem a szülő dolga lenne a digitális oktatás, pedig azért itt alsó tagozatban a szülők írták a leckét.

Józsefvárosban ez élesebben megjelent, mert aki képzett, az csak-csak meg tudja tenni, hogy maga tanítja a gyerekét, de aki maga sem képzett, ott másfél év kimarad, vagy éppen felejt, visszafejlődik a gyerek.

Óriási tanulsága van az elmúlt egy évnek. A készülő könyvemben erről fogok írni szülőként is, mert látom, hogy a gyerekem milyen magatartásbéli változásokon is átment. Mi, felnőttek is változtunk, de a gyerekek nagyon. A nagy gyerekeim – ők húsz évvel idősebbek, mint a kicsi – többféle iskolába jártak, a XI. kerületi Kincskeresőbe vagy az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba, illetve hagyományos gimnáziumba, és látom, mekkora hatásuk volt ezeknek a későbbi életükre. Mi elmentünk egy pedagógus után a világ végére is. Két tanárnő miatt órákat utaztunk minden nap, hogy hozzájuk járhassanak alsó tagozatba. 

Ez szebb pedagógusnapi dicséret, mint minden virág.

Tőkés Mária vagy Winkler Márta egy életre meghatározó alsó tagozatos tanárok. A szemlélet, a világlátás, amit a fiaim kaptak ettől a két pedagógustól, illetve a Kincskereső iskolától, gyakorlatilag a mai munkájukat is meghatározza. És alsó tagozatról beszélek, hatodikig. Arról nem is beszélve, hogy integrált osztályba jártak, ahol volt nagyothallótól mozgássérültig mindenféle gyerek. Ezért nagyon nagy hangsúlyt fektettem a harmadik gyerekemnél is az iskolaválasztásra, amihez sok utánajárás és egyéb feltétel is kell. És ez egy városi probléma, amiről beszélek, ugye? Magyarország más részein nem biztos, hogy van miből választani. 

Próbálok pozitív lenni vagy alternatívákat mondani, de szülőként legnagyobb bajt a hazai oktatási rendszerben látom. A sokadik körnél tartunk, és nem történik semmi nyomot hagyó változás. Olyan ez, mint az egészségügy, de az alapképzésben itt nincs akkora pénz. Ez nem az elmúlt négy vagy nyolc év problémája, generációs kérdés is. A fiatalok nincsenek behívva ebbe az elöregedő rendszerbe. Nem az idősekkel van baj természetesen, de a nyitottabb, korszerűbb, emberközpontúbb oktatáshoz – és ez nem ellentétes a nemzeti alaptantervvel – muszáj a generációkat egymáshoz közelíteni. Kell egy híd-generáció az idősek és a gyerekek közé. Nem az idősebb generáción kell erőszakot tenni, és újra és újra leterhelni őket adminisztratív feladattal, amibe nem fér bele a családlátogatás, még egy osztályfőnöki óra sem. Dermesztőnek találom, hogy heti egy óra nincs a gyerekekre. Az esetek többségében, ezt látom évek óta, az osztályfőnöki órán az elmaradt ügyintézés folyik, vagy bepótolt szaktanári óra. Olyan igazságtalanul van a tanárok ideje elszámoltatva, hogy nincs idő már erre sem. És megértem, hogy fáradtak, de nagyon sok múlik az elhivatottságon is.

Elvárható az áldozatvállalás ilyen körülmények között?

Én ebben szigorú vagyok. Azt gondolom, aki tanárnak meg, annak erkölcsi kötelessége, hogy felelősséget vállaljon a gyerekekért. Ez hivatás, nem csak szakma. Itt emberek sorsa pecsételődik meg egy-két év alatt. Nem tudom felmenteni őket a felelősség alól. Aki tanárnak megy, alá kell írnia egy papírt, hogy felelősséget vállal. Nem csak azért, hogy nem esik le a gyerek a mászókáról, de azért is felelős, hogy 50 év múlva emlékeznek-e a majd nevére, mint én Szép Károly, Keresztúri Marika, Winkler Márta és Tőkés Mária nevére. Ez olyan felelősség, mint a darusé, aki súlyos tárgyakat emel a magasba, és olyankor nincs „ha”. Ha ott vagyok – akár megfizetnek, akár nem – jól kell csinálnom, mert a gyerek életében nincs „ha”. És abban hiszek, hogy rendesen meg is kell fizetni ezt a nehéz munkát.

Szülőként sem vagyok megbocsájtó. A covid egy éve azzal szembesültünk, hogy a tanítás szakértelmet igényel. Nem lehet, hogy az anya tanítsa a gyereket otthon, bármelyik évfolyamon. Én magyartanárként belefolyok a gyerekem magyar oktatásába, de még nekem is komolyan feladja a leckét, mert már nem vagyok gyakorló tanár, a módszertan már nem a sajátom. A tanítás szakma is, nem múlhat azon a gyerek boldogulása, hogy az anyja képes-e otthon leadni a matematikát. Nem képes, mert nem ez a dolga.

De ne azzal foglalkozzunk, hogy mi történt ez elmúlt egy évben. Az a kérdés, hogyan fogják a gyerekeket bepótolni, ami elmaradt, hogy hol van az iskolai pszichológus, hol vannak a felkészítő tanárok, s miért nincsenek díjazva vagy motiválva arra, hogy őszre korrepetálják azokat, akiknél nem sikerült jól a digitális oktatás. Pedagógusként pontosan tudom, hat meg nem csinált lecke után a hetedik nem fog menni. Maratont nem lehet futni edzés nélkül, és ez most nagyon-nagyon sok gyereknél kimaradt. Erre senki nem volt felkészülve, de a tanulságok nem levonása már felelősség. Soha nem a büntetés pártján vagyok, az ösztönzésben hiszek, ezért azt mondom a gyerekemnek is, nem az a gond, hogy nem csináltad meg a leckéd, hanem ha nem pótolod be. Nem érdekes, hogy időre csináltad-e, csak az, hogy tudd. 

Mit adott a régi iskola?

Nagyon sok múlik a pedagógusokon. Soha nem kerültem volna be a Kölcsey Ferenc gimnázium speciális francia tagozatára, ha nem küldenek a kerületi orosz nyelvi versenyre, amit megnyertem. Örök hálával tartozom azoknak, akik lehetővé tették, hogy mehessek, ha van szorgalmam, és én megkaptam ezt a lehetőséget a Vajda Péter úti iskolától. Nem voltunk jómódúak, kifejezetten kispolgári családból jövök, egyedül nevelt az édesanyám, hamar meghalt az édesapám, esélyem nem lett volna jobbnál jobb iskolákba kerülni, ha nem lettek volna olyan tanáraim, akik motiválnak. Ez nyilván rajtam is múlt, de ez nem elég, mert kell egy tanár, aki észreveszi, ki az, akit lehet motiválni. Igenis óriási a felelőssége egy pedagógusnak, mert a szülő sosem lát rá teljesen objektíven a gyerekére, legalábbis, ami a tanulást illeti. Nekem a Vajda egy trambulin volt a pedagógusai által, pedig nem voltam kivételezett gyerek, sem extra tehetséges, sem extra szorgalmas. Semmi extra nem voltam, mégis minden lehetőséget megkaptam, és mindig jobb helyzetbe juttattak.

A falusias Vajda Péter utca az 1960-as években

Szívesen jár vissza a Tisztviselőtelepre? 

Már csak az anyukém miatt járok a Vajda 43-ba. Szerintem a világ legjobb lakásai vannak itt, és a legszebb környék lenne, ha kicsit jobban ellátott lenne. Egészen speciális és kiemelt értékű terület a Tisztviselőtelep, a Vajda Péter utcai iskola, a Kolónia és a Népliget. Lokalitásában is olyan unikum, ami többet érdemelne. Ez az év nagyon felértékelte az autó nélküli életet, hogy mindent el lehessen érni a lakóhely környéken, és itt minden megvan ahhoz, hogy ez ismét működjön. A Tisztviselőtelep egy falu volt. Gyerekkoromban a házunk alatt volt élelmiszer bolt, zöldséges, reggeliző és hentes. Mind ott volt alul, ami ezt a házkomplexumot ellátta. Ha pedig végiggyalogoltunk a Vajda Péter utcán, a patyolattól a trafikig, a szerelőműhelytől a suszterig megtaláltunk mindent, ami ahhoz kellett, hogy ezt a környéket ellássa kisipari munkával. Most egészen kihalt a környék. Nem tudom min múlik ez, mi indíthatná el a minőségi váltást. A Kolóniában koncertek voltak, minden hétvégén játszott a Bergendy, táncesteket rendeztek, és ott volt a sportpálya is, ki nem kellett tennem a lábam a Vajda Péter utcából. A Vajda Péter iskola kertjében korcsolyapálya volt, amit Karcsi bácsi és Edit néni, a fiúk tornatanára tartott karban. Ez mind olyasmi, amiért ma lakóparkba költöznek emberek.

Szöveg: Bányay Géza; Kép: Ványi Ákos, Huszár Bolglárka, Fortepan, Vajda Facebook csoport

Címkép: Jakupcsek Gabriella a Vajda Péter utcai iskolában találkozik a diákokkal 2012-ben