Szenes Anikó 1921. július 17-én született, 100 éve, de a 100 év sehogysem illik hozzá: örökre az a kedves, okos és elszánt lány marad, akivel talán mi is találkozhattunk volna a Rezső téren.

Menahem Golan izraeli filmrendező 1987-ben Magyarországon forgatta róla a Hanna háborúja című filmet. „Arról a fiatal lányról forgat filmet, aki 1939-ben ment ki Palesztinába, tagja lett az angol titkosszolgálatnak, aztán Jugoszláviába dobták le ejtőernyővel, de amikor hallott a magyarországi deportálásokról, hazajött. Itthon elfogták és kivégezték. Szenes Hannának hívták” – írta akkor a Vasárnapi Hírek, majd Golant idézte: „Az ő története (…) nemcsak egy magyar zsidólány tragédiája, ezért minden emberben fel kell szítania az érzéseket, aki gyűlöli a háborút. (…) Mert Hannához hasonló személyiség számomra mindössze egy volt, Szent Johanna. Szenes Hanna a XX. század tűzhalálát halta. Harcolt az erőszak, az ember megsemmisítése ellen. Egyszerű lány volt. Szerette a természetet, a sportot, az irodalmat. Lehet, hogy az emberek el sem fogják hinni, hogy percek megmentették volna az életét. A szovjet hadsereg ugyanis már Budapest kapujában állt, amikor 1944 novemberében kivégezték.”

Azért vállalt katonai küldetést, hogy segítse a zsidók mentését. 23 éves volt, amikor kivégezték, és bátorsága még a fogvatartóiban is tiszteletet ébresztett. Ez a bátorság azonban már a 13 éves Anikóban is megvolt. Naplójában végigkövethetjük, hogyan jutott el a kirekesztés észlelésétől addig a felismerésig, hogy zsidóként nincs jövője Magyarországon. Ma is fiatalok százezrei ismerik fel, nincs itthon jövőjük, nem fontosak a hivatalos Magyarországnak, és elmennek. Ezért talán könnyebben átéljük Anikónak és az édesanyjának is a fájdalmát, amikor Palesztinába ment, mert valami hasonlót mi is átélünk a gyerekeinkkel. 1939-ben ez az élet és a halál közti választás volt.

Szenes Hanna életében a cionizmus elfogadása jelentette a fordulópontot, és emiatt hazai értékelése szinte a mai napig tartózkodó. Sokáig csak az izraeli Új Kelet írt róla, egészen a hatvanas évekig nem találtam nevének említését magyar lapban, onnantól „magyar származású”, sőt „magyar származású partizán” lett, ha néha írtak róla, bár soha nem mondott le magyar állampolgárságáról. Szenes Anikót nehéz a poltikai sztereotípiáknak megfeleltetni: zsidóságával nem tagadta magyarságát, de nem is látott itthon zsidó jövőt, egyszerre volt elfogadó és megtagadó, és bár egy kibucban dolgozott, mert a két kezével akarta építeni az új Izraelt, nem volt baloldali sem, hanem mélyen vallásos.

A Szdot Jam kibuc tagjaival 1940-ben (balról negyedik)

Napló – a felismeréstől az elhatározásig

1934. november 18. (13 éves)

„Pénteken volt a tizenöt éves évfordulója Horthy bevonulásának. Lenn voltunk a Vérmezőn, és végignéztük, az egészet jól láttuk. Azért amint ott láttam azt a sok katonát, valahogy úgy végiggondoltam, hogy így szépek, de ha egy háború jön? Anyu azt mondja úgyis, hogy háborús a hangulat. Jó, hogy Gyuri még ilyen kicsi. De így is Isten őriz­zen egy háborútól! Hiszen a Föld majdnem teljesen kipusztulna!”

1935. szeptember 16. (14 éves)

„Anyu szokott játszani egy Chopint, annál kedvem volna sírni, és valahogy olyan csodaszép és élvezetes, hogy megmagyarázni nem lehet. Általában a szépet tudom élvezni. Múlt vasárnap voltam a Szépművészeti­ben, és igen élveztem, főleg a Munkácsyakat (az Ecce homo [Harsányi Zsolt könyvét olvasta] után), de a többit is. Szobrok közt Stróbl egy szobra, Anyánk volt a legmegkapóbb.„

1936. április 26. (15 éves)

„Pályára nézve még mindig kitartok a szállodás főiskola mellett, egyik elképzelésem Drávafok berendezése, a másik, komolyabb, hogy gyerekekkel kapcsolatos valamit csináljak, intézetet az angol kollégiumok mintájára vagy ilyesmit. Távoli, de fontos és érdekes probléma.”

1936. június 15.

„Semmi kedvem írni. Pedig most újabban olyan furcsa gondolataim vannak. Szeretnék írónő lenni. Egyelőre még magam is nevetek magamon. Nem tudom, van-e tehetségem. A Bella gerant-on buzdultam fel, az ugyanis mindenkinek tetszik. De akkor se hiszem, hogy színdarabot írnék. Inkább regényt. Most van valami gondolatom, egész homályosan bennem, két ember élete párhuzamosan, akik egymásról nem is tudnak, és bemutatni ezen, hogy milyen ellentétes érdekek fűzik össze az embereket. Tudom, hogy ha valaha is, csak sokkal később lennék képes ilyesmit írni, de már most is meg fogom próbálni, hogy tudok-e írni. Sok bizalmam azért nincs a dologhoz.”

1936. augusztus 3.

„A vágyam még mindig és folyton: író, író szeretnék lenni. Nem tudom, dicsőségvágy, szereplési vágy ez, de az olyan nagyszerű érzés, mikor az ember valamit jól megír, hogy azért, úgy hiszem, érdemes vállalni az írás küzdését. Az átlagon felüli embernek nagyobb fájdalmai, de nagyobb örömei is vannak, és én inkább választanám ezt a hétköznapi ember élete helyett. Ezt már nem az írói pályáról gondolom, mert átlagon felülinek nem a híres embert tartom okvetlen, hanem a nagy lelket. És én nagy lélek szeretnék lenni! Ha Isten engedi.”

1936. augusztus 4.

„Amint olvasom a múltkori beírásomat, szinte dühös vagyok magamra. Amit akkor írtam, nagyképű frázisnak tűnik előttem. Nagy lélek! Hol vagyok én attól! Az élet apróságaiban kicsinyesen vergődő tizenöt éves lány vagyok, aki leginkább magával küzd mindig.”

1936. október 5.

„A mai nap két örömet hozott, méghozzá mindkettőt „irodalmi” téren. Ugyanis a magyardolgozatom a legjobb volt az osztályban, a diri [Áprily Lajos] fel is olvasta, nagyon örültem neki.”

Hazafias vidámság magyar katonai uniformisban Purim ünnepén az 1930-as évek közepén 

1936. október 10.

„Ma délelőtt benn voltunk nagymamáéknál Gömbös temetését nézni. Mi nem valami szívesen mentünk (mármint Gyuri és én), engem nem nagyon érdekel az ilyen katonai pompa. Azt mondták, hogy blazírt vagyok, de én nem találom annak. Végeredményben érdekes csak az volt, hogy gyönyörű koszorúk voltak, és egypár főbb alak (Göring, Mussolini veje, Schuschnigg), ez azonban engem igazán nem hat meg.”

1936. október 19.

„Még mindig a Háború és béké-t olvasom, de már a vége felé járok, és eléggé látom az elveit. (…) A mostani rész, épp roppant érdekesen, a hatalom kérdését tárgyalja, tudniillik, hogy mi az, ami a tömeget készteti arra, hogy alávesse magát egyes ember akaratának, majd ugyanazt az embert vérpadra juttassa. Eddig még nem felelt meg Tolsztoj arra a kérdésre, hanem megelégedett azzal, hogy a történetírók régi felfogásait halomra döntse. Kíváncsi vagyok, meg fogja-e végül mondani, vagy pedig, ami elég valószínű, maga sem tudja, mi az: hatalom.”

1937. február 25. (16 éves)

„Most jöttem haza az önképzőkörről. Felolvastam A fagylaltos-t, amit a kör vita után jól sikerültnek ítélt. Én magam is ezt vártam, és egy kicsit csodálkoztam, mikor a bíráló csak sikerültre mondta. Ez nem volt különben rám semmi különösebb hatással, annál inkább Nemes-Nagy Ági versei, főleg az első, Tanárnő halálára tetszett nagyon, és egyúttal elvette minden kedvemet és bizalmamat a saját verseimtől. Eddig azt hittem, hogy aránylag tehetséges vagyok, de Ágnes határozottan nagyobb, úgy látom.”

1937. május 15.

„Múltkor délelőtt volt szó a jövő évi önképzőköri titkárválasztásról. Bora mondta, hogy itt többféle szempontot kell szem előtt tartani, köztük azt is, hogy protestáns legyen. Ez nagyon érthető egy protestáns iskolában, de mégis olyan leverő. Hiszen nem biztos, hogy érdem szerint én lennék, de így már eleve ki vagyok zárva a versenyből. Most nem tudom, hogy legyek az önképzőkörrel szemben; strapáljam magam, hogy emeljem a kör nívój át, amennyire tudom stb., mikor ismerem annak szellemét, vagy hagyjam az egészet, de akkor az osztályérdekkel vagyok ellentétben. Rém nehéz egyáltalában megtalálni azt az utat, amely se nem megalázkodás, se nem büszkeség, se nem elvonultság, és nem is tolakodás. Az embernek minden mozdulatára szinte kell vigyáznia, mert minden egyéni hibáját általánosítják. Szerintem csak egyéni kiválóságokkal (értve alatta az erkölcsieket) lehet küzdeni az antiszemitizmus ellen, de éppen ez a legnehezebb küzdés. Most kezdem csak (inkább) látni, mit jelent zsidónak lenni egy keresztény társadalmon belül, de azért én nem bánom egyáltalán. Éppen azáltal, hogy küzdenünk kell, nehezebb elérnünk a céljainkat, ezáltal fejlődünk és leszünk kiválóbbak. Ha kereszténynek születek, szabad előttem minden pálya, talán tanárnő leszek, és ezzel vége a további problémáknak. Így talán eljutok ahhoz a foglalkozáshoz, ami nekem természet szerint legjobban megfelel. Semmi esetre sem lennék képes valaha is kitérni, nemcsak magam, de a gyermekeim miatt se. Nem kényszeríteném őket abba a jellemtelen helyzetbe, hogy tagadják és szégyelljék származásukat, és nem fosztanám meg őket a vallástól, amit kitért szülők nem nyújthatnak. Szerintem a vallás nagyon sokat jelent az életben, és nevetségesnek tartom a mai kor felfogását, mely szerint a hit csak a gyengéknek való mankóul. Éppen a hit teszi erőssé az embert, és azáltal nem szorul az életben más támasztékokra.”

1937. június 26., Milánó

„Délután lestük az időt, mert este egy szabadtéri előadásra készültünk a Belgioioso téren. (…) 4 líra volt a jegy, ami elég olcsó. Nagy érdeme a fasizmusnak, hogy ilyen könnyen elérhető előadásokat rendez a nép számára. Csakugyan, a körülbelül ötezer főből álló közönség nagyrészt alacsonyabb rétegekből származott, de mindamellett szakértőbb volt, mint Pesten egy méregdrága hangverseny közönsége.”

1937-ben

1937. szeptember 16.

„Ma elég sok esemény volt, nagyrészt nem kellemesek. Illetőleg csak egy kellemetlen, de az aztán eléggé. Ugyanis önképzőköri alakulógyűléssel kapcsolatban jelöltek engem valami kis vacak tisztségre több osztálytársammal együtt, végül is engem választottak meg. Általában az osztályválasztásokat elfogadja a kör, velem szemben azonban ismét állítottak két jelöltet, ami világosan mutatja, hogy nem akarták, hogy zsidó, illetőleg én bekerüljek a tisztikarba. Végül Sass Marika lett. Ez engem eléggé bántott, ugyanis ha nem jelöltek volna, egy szót sem szólnék, de így határozottan szemtelenség volt. Most nem is fogok szerepelni és részt venni az egészben, nem fogok törődni vele.”

1938. május 7. (17 éves)

„Gyuriék ma ballagtak, délután pedig a templomban búcsúztatták őket. Más években is szokás volt, de az idén sokkal mélyebb jelentőséget kapott, és szomorúbb is volt, mint máskor. Ezek a fiúk majdnem mind szétszóródnak, és igen bizonytalan jövőnek néznek elébe. (…) Kár ezekért a fiúkért, de nekik még jó, hogy kimehetnek. Mi lesz itthon, igazán nem tudni. Gyuri osztálytársai közt van egypár nyilas, akivel Gyuri jóba van, azoknak ma mondta, ha lesz itthon baj, törődjenek anyuval. Rettenetes, hogy ilyen bizonyosra veszi már mindenki a dolgot, de naivság azt hinni, hogy ezek tennének akarmit is Gyurkáért és értünk.”

1938. szeptember 17.

„Kimondhatatlanul ronda napokat élünk. Egyetlen kérdés van: lesz-e háború vagy nem. A mindenfelé meginduló mozgósítások nem sok jóval biztatnak, Chamberlain és Hitler tárgyalásáról semmi közelebbit nem lehet megtudni, az egész világ egy izgalom. Az ember, legalábbis én, elfásul a várakozásba, minden percben más a helyzet. Rettenetes a gondolat is, hogy háború lehessen, én valahogy nem is tudom elképzelni, pedig egész könnyen meglehet.”

1938. október 27.

„Nem tudom, írtam-e már erről: cionista lettem. E mögött a szó mögött rengeteg minden van. Nekem röviden azt jelenti: tudatosan, erősen érzem, hogy zsidó vagyok, büszke vagyok rá, és a célom: Palesztinába menni, érte dolgozni. Persze nem egyik napról a másikra alakult ki bennem. Három éve volt tán először szó róla, akkor hevesen támadtam. Azóta emberek, idők, események mind közelebb hoztak az eszméhez, és végtelenül örülök, hogy ezt megtaláltam, hogy talajt kaptam, és látok egy célt, amiért érdemes dolgozni. Fogok kezdeni héberül tanulni, járok majd egy ilyen csoportba, szóval belefogok rendesen. Más ember lettem, olyan jó így. Az embernek kell hit, kell, amiért lelkesedni lehet, kell, hogy érezze, nem fölösleges, hiábavaló az élete, hogy szükség van rá, ezt megadja nekem a cionizmus. Rengeteg ellenérvet hallani: nem számít. Én hiszek benne, ez a fő. Meg vagyok győződve róla, hogy ez az egyetlen megol­dás a zsidóságnak, és arról is, hogy nem hiába folyik kinn az a nagyszerű munka. Tudom, hogy nagyon nehéz, de azt hiszem, érdemes.”

1938. november 12.

„Héberül tanulok, Palesztináról olvasok, amellett Széchenyi Kelet népé-t (zseniális könyv, és minden nép életére alapvető dolgokat mond), általában többet és komolyabban olvasok, mint eddig. Határozottan és céltudatosan készülök a palesztinai életre, és ha nehéz, és bevallom, sok tekintetben fájó is elszakítani a magyar érzéseket, mégis ezt kell tennem, a magam és azt hiszem a zsidóság érdekében is. A kétezer éves múlt igazol minket, a jelen kényszerít, a jövő biztat, aki tudatában van zsidóságának, nem haladhat el behunyt szemmel mellettük. A céljaim még nem egész határozottak. Milyen pályát választok – nem tudom. De nemcsak magamnak és magamért, hanem egyben közös zsidó célokért is akarok dolgozni. Lehet, hogy most még csak a fiatalos fantázia kusza és homályos gondolatai ezek, de azt hiszem, lesz bennem kitartás és képesség, hogy valósággá legyenek a képek. Anyu nehezen barátkozik a gondolattal, de az ő végtelen önfeláldozásában nem állítana akadályt a kimenésnek. Természetesen én úgy szeretném, ha ő is jönne, nem lehet, hogy hárman háromfelé szakadjunk szét.”

1939. március 10.

„Talán nem túlzok, ha azt írom, hogy az egyetlen, ami most leköt, amiben benne élek: a cionizmus. (…) Nem félek az egyoldalúságtól. Eddig elég sok oldalra kellett nézni, most van jogom magunkat nézni, a zsidóságot, Palesztinát, a jövőnket. (…) Az érettségi meglehetősen közeleg, de teljesen hidegen hagy, és nem tanulok. Minek nekem magyar irodalom, történelem, földrajz, művészettörténelem. A némettől meg igazán csak undok dolgok jutnak az eszembe. Francia kinn nem kell: marad az algebra és fizika, no meg a héber, sajnos, utóbbit nem tanítják a Baár-Madasban. Annál inkább tárgyaljuk most a XIX. századdal kapcsolatban a zsidókérdést, roppant rosszindulatú beállításban. A javaslat tárgyalása folyik, Imrédy, a miniszterelnök lemondott, indoklás: valamilyen őse zsidó volt. A lehető legnevetségesebb megoldás volt.”

A brit hadsereg tisztjeként 1940-ben

Versek

A football

Először csak a fiatalok kezdték

S az öregek csóválták a fejüket

Mi lelte ezeket a gyerekeket

Hogy elvesztették a fejüket.

Hogy kisgyerekek módjára

a labdát rugdossák

És hogy az utolsó fillért is

A magyar-osztrák mérkőzésre dugdossák.

S aztán (csak a gyerekek kedvéért)

Elmentek egy érdekes mérkőzésre

És mint szigorú, zord bírák

Mentek fel a nézőtérre.

De mikor repült a labda

S a közönség éljent kiált,

Az apa a székre felállva

Túlkiabálta a fiát.

1933. szeptemberében, 12 évesen

Percek tánca

A sötét utcán lámpafények.

Az égen izzó csillagok.

Szívemben mindig új remények,

Az élet útján ballagok.

Köröttem furcsa, titkos láncban

S földöntúli lázas táncban

A percek lejtenek.

Én nézem őket kérdő szemmel,

Kíváncsian és félelemmel:

Vajon mit rejtenek?

Némelyikük csupa derű,

Másik fájdalmas, keserű,

Az egyik édes, ölelő,

A másik lelket elölő.

Csak menjetek. Az újak jönnek.

Mind egyforma és mégis más,

Mert ez a tánc, mert ez a lánc

Maga az örök változás.

S a percek jönnek, nem köszönnek,

Nem búcsúznak, tovább úsznak,

Nesztelenül ellebegve

Végtelenből végtelenbe.

Budapest, 1937, február

Kék hegyek

Végtelen békében megfürdött kék hegyek

Suttogták csendjüket felém,

Uram! Hadd vihessem magammal a lelket,

Amit ők leheltek belém.

Tátra, Biela-Voda, 1938.

Útban

Egy hang hívott. Mentem.

Mentem, mert hívott a hang.

Mentem, hogy el ne essem.

De a válaszúton a hideg

Fehérrel betömtem fülemet

És sírtam.

Mert valamim elveszett.

Készária, 1942. XII.

Virágot szedtünk

Virágot szedtünk mezőn és dombon

Új tavasz-szellőt szívtunk mindnyájan,

Elöntött bennünket napsugár lángja,

Meghitt otthonban, hazai tájon.

Most messzire megyünk testvéreinkhez,

Dermesztő télbe, sötét országba,

Elhozzuk nékik a tavasznak hírét,

Ajkunkon napfény melódiája.

március elején.

Boldog gyufa

Boldog a gyufa, mely elégve szítja a lángot,

Boldog a láng, mely szíveknek mélyén lobogott,

Boldog a szív, mely dicsőn múlt ki a világból,

Boldog a gyufa, mely elégve szítja a lángot.

Sardice, 1944. V. 2.

A boldog Hanna Gyuri bátyjával 1924-ben

Pataki Ferenc

„Szenes Hanna volt a szerelmem. Dombóvárra járt nyaralni a rokonaihoz a harmincas évek közepén és ott estünk nagy szerelembe. Imádtuk egymást. Aztán ő Palesztinába került, én Budapestre, majd a Szovjetunióba, és soha többet nem láttuk egymást” – így emlékezett vissza élete végén Szenes Anikóra Pataki Ferenc, akit fejszámolóművészként ismert meg a világ. Dombóváron ma utca és tér van elnevezve róluk.

Percek tánca a színpadon

A Sabbathsong Klezmer Band tagjai és Garai Róbert színművész évek óta nagy sikerrel játssza a Szenes Hanna életéről szóló Percek tánca című zenés játékot, amit a 100. születési évfordulón is bemutatnak. Masa Tamás, a darab rendezője számolt be a tervekről: „Az előadást Masa Anita, az együttes csodálatos énekesnője állította össze, ő alakítja Hanna édesanyját is, Szenes Hannát pedig Bódi Mónika, az együttes sokoldalú hegedűse alakítja. Hanna nem mellesleg Szenes Iván rokona is volt, ezért hallható az előadásban pár dal Szenes Ivántól is. Tavaly rádiójátékot is készítettünk az életéről. Szentkirályi György előadás zeneszerzője és gitárosa, aki 2013 óta folyamatosan zenésíti meg Szenes Hanna verseit. A Stefánia Palotában a zártkörű születésnapi díszelőadás után, július 24-én szombaton este Kapolcson, a Művészetek Völgyében lesz látható a darab.”

Józsefváros közterületet szándékozik elnevezni Szenes Hannáról

Dr. Erőss Gábor kultúráért is felelős alpolgármester jelezte, hogy keresik annak a lehetőségét, hogy végre Józsefvárosban is legyen közterület elnevezve Szenes Hannáról. A hely kiválasztása azonban nem egyszerű, mondta Erőss, mert az új közterületek elnevezésénél szempont az is, hogy az ott lakók számára a lakcímváltozás ne jelentsen terhet.

Szöveg: Bányay Géza; Képek: Wikimedia