Különleges hely az Auróra Ház, sok olyan csoport és magánember kezdeményezésének biztosít teret, melynek célja egy MINDENKI számára élhető város és közösség kialakítása. Így az akadálymentességet, az esélyegyenlőséget és az elfogadó társadalom fejlesztését is fontos feladatuknak tekintik.

Egyike azon ritka közösségi tereknek, ahol mozgássérülteknek is volt esélyük részt venni a civil egyesületek munkájában. Az Önállóan lakni, közösségben élni, fogyatékkal élő emberek érdekképviseleti csoportja is itt találkozott rendszeresen… mígnem a régi felvonó végleg felmondta a szolgálatot. Nagy veszteség volt ez minden érintett számára.

Szinte megoldhatatlannak tűnt az akadálymentesítés. Gondolkoztak egy rámpa megépítésén, de a szükséges 28 méter hosszát esélytelen volt elhelyezni a szűk udvaron. Egy, az előírásoknak megfelelő felvonó ára viszont 1,5 millió forintnál kezdődik – kilátástalan vállalkozás az amúgy is anyagi gondokkal küzdő háznak.

Erre bámulatos összefogás jött létre Józsefváros civil szervezetei között. Támogatással járult hozzá és szponzorokat toborzott az Auróra, a C8, a Közélet iskolája, az Önállóan lakni, közösségben élni, a Józsefvárosi Önkormányzat, valamint számos szociálisan érzékeny cég és magánember. Néhány hónap alatt sikerült összehozni a teljes összeget!

Június 18-án volt az ünnepélyes átadó.

Hogy ez mit jelent mozgássérült emberek számára, az Önállóan lakni, közösségben élni egyik aktivistája, Tóth Tünde írta le érzékletesen: „Legtöbbször, ha lépcsőliftet akarunk használni, általában keresnünk kell egy hivatalos személyt, és el kell kérnünk a kulcsot. Ilyen hivatalosnak látszó egyént se mindig egyszerű találni, de ha találunk, akkor rendszerint nem érti, hogy mi a lépcsőlift, nem tudja hol a kulcs, vagy tudja, de nem fér hozzá. Szóval ezért nyűgöz le, hogy ezt a liftet akkor használom, amikor akarom, és nem kell félórákat szobroznom az épület háta mögött a szemeteskukák mellett, mint általában. És persze nem csak a liftről van szó, hanem a WC-ről, a küszöbökről és a főbejáratról is, persze. Tudjátok, amikor először voltunk itt, nem volt minden tökéletes, és megkérdeztük, hogy egy-két dolgon nem lehetne-e változtatni. És amikor a következő alkalommal visszajöttünk, láttunk csodát, a kéréseinket megpróbálták figyelembe venni. Ez sincs ám máshol! Azt is tudjuk, hogy a lépcsőlift és az akadálymentesítés adományokból valósult meg. És ezzel el is érkeztünk a legfontosabbhoz, mert ami számunkra az Aurórát igazán akadálymentessé teszi, az nem a fém és a kő, hiszen az megvan máshol is, hanem az emberek. Akik odafigyelnek ránk, nyitottan, elfogadóan és segítőkészen állnak hozzánk. Amióta itt vagyunk, valahányszor csak segítségre van szükségünk, mindig megkapjuk, bárkihez is forduljunk, mégpedig a legnagyobb természetességgel.”

Tragikus, hogy nem ünnepelhet már velünk Nóri, a csoporttársunk, akinek a kezdeményezésének köszönhettük a régi felvonó üzembe helyezését. Pont ő nem vehet részt az új lift felavatásán, pedig ez jelképe sok mindennek, ami fontos volt neki. Ráadásul most van az első évfordulója is tragikus halálának, amit elsősorban azon dolgok hiánya okozott, amiért küzdött: az elérhető, akadálymentes lakások, a megbízható, átfogó ellátási rendszer, a megfelelő állami és közösségi hozzájárulás a megélhetés biztosításához. Röviden: egy működő szociális háló, valamint a mindenki számára elérhető, minőségi orvosi ellátás. Halálos ítélet volt a számára, hogy a friss műtét utáni állapotban – a covidra hivatkozva – kirakták a kórházból anélkül, hogy a megfelelő ellátásáról gondoskodtak volna. Orvosi műhiba. Nóri haláláért lényegében az EMMI miniszteri utasítása felelős, amely utólag elképesztően túlzónak bizonyult. Botrányos és tűrhetetlen, hogy ilyen megtörténhet ma Magyarországon, ahol olyannyira hangoztatják a keresztény értékrendet. Nóri túlontúl korai halála különösen megrázott. A lányom lehetne. 1990-ben született. Most lenne 29 éves.

Alig ismertem őt. Röviddel a halála előtt készített velem egy interjút, akkor kezdtünk közeledni egymás felé. Vidám, színes egyéniség volt, tele ötletekkel és tettvággyal. Ugyanakkor zárkózott is volt, nem nagyon adott bepillantást az életébe, sohasem panaszkodott, nehezen és csak végső esetben kért segítséget. A közösség ügyeiért, amelyeket fontosnak tartott, bátran felemelte mindig a szavát, de a saját történetével valószínűleg sohasem állt volna ki a nyilvánosság elé.

Mégis úgy gondolom, hogy itt és most tartozunk Nórinak a megemlékezéssel. Annál is inkább, mert ha más nem, az ő sorsa talán felrázza azokat, akiknek tudomására jut. Rávilágít arra, hogy mennyire embertelen és méltatlan sok fogyatékkal élő helyzete, és sürgős változásra van szükség.

Szerintem nagy öröm lenne számára az új lift sikeres története.

Én is kerekesszékben ülök. A régi lift utolsó és az új lift első utasaként köszönetet szeretnék mondani Józsefvárosnak. Boldog és büszke vagyok, hogy itt élhetek, ahol ilyen összefogás tapasztalható.

Szöveg: Relle Ágnes; Képek: Huszár Boglárka