Az Oltalom új konyhájának bemutatójára tartottam, amikor a Szerdahelyi utcáról befordulva, a Dankó utca elején egy járdán fekvő embert vettem észre, aki mellett két járókelő állt és épp arról tanakodott, vajon rosszul van-e vagy részeg-e. Közel hajoltam az oldalán fekvő emberhez: elnyűtt barnás télikabát volt rajta, sötétre cserzett bőre, csapzott haja alapján látszott, hogy hajléktalan lehet. Nyitott szeme felfelé, a semmibe nézett, arca mosolytalan volt, ugyanakkor békés nyugalmat sugárzott. Hetvenéves öregember benyomását keltette.

Amikor kijöttem a rendezvényről, két mentőkocsi és rendőrautó volt a helyszínen. Az elhunyt testét fekete zsák fedte el a külvilágtól. Az egyenruhások a halottszállítókra vártak. A rendőr jegyzőkönyvet vett fel, az egyik mentős az életmentő felszerelést pakolta össze a földre kuporodva. Nem szóltak, csak a fejükkel intve erősítették meg, amit véltem: a férfit már nem tudták megmenteni.

Szeptember 15-én 11 óra körül meghalt egy hajléktalan férfi a Dankó utcában. A kiérkező mentők nem tudták újraéleszteni a – mint később kiderült – csupán 50 éves embert. A rendőrség nem talált idegenkezűségre utaló nyomokat, közigazgatási eljárás keretében vizsgálják a halálesetet. Ennyi volna a hír, ha lenne, talán nem is írnánk róla, a rendőrség oldalán sem lenne erről közlemény – a pillanatnyi találkozás azonban személyes ismerősemmé tette ezt az embert. 

Tudni akartam, ki volt ő. Az Oltalom munkatársai elmondták, hogy a férfit Zsoltnak hívták, 1971-ben született, állami gondozottként nőtt fel, és onnan 18 évesen rögtön az utcára került. Szakmunkásképző iskolában tanult, az Oltalomnál 2005-ben regisztrált mint hajléktalan. Szinte mindennap bejárt a Dankó utcába, főleg a Fűtött Utcába. „Dehogyis volt öregember, az utca viselte meg ennyire. Ritka éles elméje volt, illedelmes modorú, nem ártott soha senkinek, szorgalmas volt, időnként nálunk is dolgozott alkalmi munkán” – mondta a hajléktalanellátó munkatársa.

Mementóként álljon itt ez a hír mindazok emlékére, akik emberhez méltatlan körülmények közt élnek és olykor halnak is az utcán.  

Szöveg: Bányay Géza; Kép: Huszár Boglárka