Pozitív hangulatban indultam meg szombat délután a Bródy utcába, az immár hagyományosnak mondható helyi fesztiválra. Rögtön elpárolgott a kedvem, amikor láttam, hogy a Pollack Mihály téren tucatnyian lecsóznak, ez hangulatnak aligha nevezhető.

Tarr Sándorra gondoltam, a Mi utcánk című könyvére, ami az alkoholizmusról, a szegénységről, a számkivetettekről szól. Ám a Bródy mégsem erről szól. Unalmamban végigmentem az utcán, lefényképeztem az itt dolgozó vállalkozók cégéreit – akiket ezek szerint nem sikerült bevonni, hogy a szomorkás időben kinyissanak. Aki a pulzáló utcát át akarja érezni, annak a hétköznapokat ajánlanám, hisz van itt minden. Meg volt, amiről a régi feliratok tanúskodnak.

Szerintem ugyan humbug, hogy Magyarországnak a Pilis a szívcsakrája, de ha metaforikusan kell gondolkodnunk, azt hiszem, a Palotanegyednek a Bródy utca az, részben kinyúlva a Szentkirályiba, a Vas utcába, és ott a Pollack Mihály tér, meg nyugatra lezárólag a Gutenberg tér. Nem sorolom fel az itt működő galeristákat, a kávézókat, vagy éppen Imi boltját. Szót sem érdemel a Magyar Rádió, az Olasz Intézet, a német Andrássy Egyetem (anno a szociológusképző, hová magam is jártam), vagy Jocó, a kovács. Kedvencem a Marrakesh névre hallgató cementlapbolt, el nem tudom képzelni, hogy az amúgy ragyogónak tűnő, az arab színeket idéző dolgokból miért itt vásárol valaki.

A multikultit erősíti, hogy nyílt egy dél-koreai vendéglő, s hírlik, szemben vele, egy thai masszázsszalon is. Hogy ne a fesztiválszervezőket kritizáljuk, de némi cinizmust is bevessünk, el kell mondanom a helyiek észrevételét, miszerint a dél-korai vendéglős vagy fél éve lezárta magának, mintegy kiülős helységként, az előtte lévő parkolót, ám semmi sem történik – viszont egy parkolóhelyet simán elvesz. 

Miközben vártam az újabb programot, s hogy halálra ne unjam magam egy fesztivál, utcabál (nevezzük akárminek) alatt, szóba elegyedtem egy 90 pluszos nénivel. Aki ugyan a Szentkirályiban lakik, de bródysnak érzi magát, majd  elmondta, a harmincas években milyen lószaros volt az utca. Ehhez képest most üdítő – mondta (bár nem értettem, hogy a parkoló autók miért is dobnák fel a mi utcánkat). Elmesélte, hogy a II. világháború semmi sem volt ahhoz képest, mi történt itt 1956-ban. 

A nosztalgikus hozzáállást viszont át tudtam vágni, visszarohantam a Pollackra, ahol Farkasinszky Edit és Szatmári Attila olvasott fel – 100 szóban Budapest elmúlt 7 évének legjobb történeteiből.

Ugyan a szerzők neveit nem mondták be, viszont mintha Örkény István jelent meg volna, új s mai köntösben. Más tészta, hogy a szervezőkön, marketingoson és fotózókon kívül mintegy öten hallgattuk meg a sztorikat, bulinak tehát nem nevezhetném az eseményt. 

Aztán megtudtam, hogy közben a túloldalon, a Rákóczi téren is fesztivál zajlik. Eközben futottam bele Vadász Ildikó galériája előtt Bitó János fantasztikus harmonikazenéjébe. Ildikó adott egy kis körtepálilnkát, ez rögtön hatott, hogy Bitó balkáni (és egyéb) dallamai hangsúlyosabbá váljanak, miközben a szomszéd galériás, egy angol, mezítláb táncolt. Koncertnek mégsem nevezhetnénk, hiszen úgy öten voltunk. Ekkor tényleg nem értettem, kinek-minek és hová szerveznek valakik valamit.

A Rákóczi téren sem igazán derült ki, hogy a Szabihíd Off Our Space Fesztivál mire futtatná ki a dolgot – reklám híján. A támogatók listáját elnézve talán nem véletlenül kellene megtudnunk, mi is zajlik. Mondjuk, a (magyar) japán dobosok hangulatot varázsoltak, de ha én lennék a közönségszervező, a kardomba dőlnék, harakiri. Minden előadó többet érdemel.

Aztán vissza a Bródyba, Molnár Ani galériájába. Tömegesnek ezt a rendezvényt sem mondanám, de Sági Gyula és Fábián Erika képei kárpótoltak, akárcsak Ajtai Péter a bőgőjével. Itt kezdtem el azt érezni, hogy az egész Bródy utcai eseményeket nekem szervezték, hogy felszívjam magam kulturálisan – és ne csak a könyvekből. Ráadásul a képzőművészeti vezető röviden, de velősen úgy írta le a két alkotó képeit, hogy szinte érteni véltem, mit akar a költő mondani.

És amikor azt gondoltam, hogy ennyi, mégis jött a java, a közösségi élmény. A Bisztró Nyúlban ugyanis a Karantén Bár lépett fel, ismét. Most más formájukat hozták, énekesek nélkül, de Szunyogh Gábor a zongorán a jobbik formáját hozta a dzsesszsztenderdekkel, majd Varga Imre dobos és Schell András gitáros már csak belecifrázott, úgy ahogyan kell. Már a hangszerpróba alatt azt éreztük, ez a koncert, de nem, utána jött a lényeg. Közben beszólhattunk, hogy lakodalmas rockot is szeretnénk.

Ha nem is a 3+2 jött, de más igen. Egy kentaurnak öltözött hölgy, aki kottát osztogatott szét nekünk, majd elkezdődött a kollektív éneklés, idézvén az általános iskolai éneklést. Mit mondjak, nem voltunk a helyzet magaslatán, a kottát is úgy forgattuk, hogy vajon így vagy úgy tartsuk, lefelé vagy felfelé? Akkor nyugodtunk meg, amikor rájöttünk, hogy magas C-t nem kell kinyomni.

Szerencsére a Karantén Bár is beszállt, követték a kentaurt, persze, az egész nagyon bizarr volt. 

És végül ezt lett a mi utcánk.

Szöveg: Szerbhorváth György; Kép: Huszár Boglárka