– Hogyan tekint a díszpolgári kitüntetésre?

– Hogy megérdemlem-e ezt a díjat, nem az én tisztem eldönteni. Korábban is kaptam kitüntetéseket, amiket azonban elárvereztettem másokkal együtt, amikor Bayer Zsoltot, a pápát gyalázó kártékony, de nagyon hatásos megmondóembert kitüntették. A középkereszt, a tisztikereszt és a köztársasági elnök aranyérme kitüntetéseimet dobtam mérlegre, a befolyt 700 ezer forint a munkánkat támogatta. Sok díjat kaptam, és mindig olybá vettem, hogy azért a közös munkáért kapjuk, amit a munkatársaimmal végzünk. Tényleg sokat dolgoztunk az elmúlt 30 évben a városban, több millióra rúg a nálunk eltöltött éjszakák, ebédek és a segítségek száma. De már azelőtt is ezt tettük, hiszen a nagy hajléktalan-boom a rendszerváltás előtt kezdődött, ezért volt az első főpolgármester-választás nagy kérdése, ki hogyan áll a hajléktalansághoz.

– Kitüntetése, úgy tűnik, politikai demonstráció is a főváros részéről.

– A kitüntetést nem kértem, velem el is felejtették közölni. Vasárnap tudtam meg, hogy szerdán elfogadták. Hogy miért kapom, ezt sem mondták, behunyom a szemem, és azt mondom, nagyon kedves. Megfordult a fejemben, de nem igazán lehet engem játszmák eszközévé tenni, ez nem az én ügyem. Az előválasztáson is az egymással viaskodó feleknek adtam ajánlást. Az a véleményem, korai dolog a kampányolás egy-egy jelölt mellett, meg kéne vívjanak egymással, és aki nyer, azt támogassa mindenki. Az a kérdés, van-e olyan bölcs az adott személy, hogy értse, milyen változást akar az ország, hogy nem kell egyszemélyben döntenie minden ügyben. És, hogy legyenek újra felelős minisztériumok, amiket szakemberek vezetnek, valamint, hogy ki lehet, és ki is kell maradni a korrupcióból, hogy a külpolitika, sajtó, oktatás, MTA, egészségügy égető kérdéseiben lehetséges a kardinális változtatás. Azt az embert keressük, akinek erre van elszánása, és nem azt, aki klientúrát épít.

– A díszpolgári cím tekinthető életműdíjnak is. Honnan hová tartott az élete?

– Nem arra készültem, ami lettem, de mindenből egy kevés megvalósult az életemben. Biztos volt bennem szociális érzékenység, ezt nem tagadom, de az oktatás, az irodalom érdekelt volna többek között. Ám ahányszor végiggondolom, ha most indulnék, mi lennék, a lelkészkedéshez érkezem újra és újra vissza – az emberek közt lenni, velük foglalkozni, szemlélődni és beleavatkozni a világ dolgaiba. Nem a pártpolitikába, az sosem ált közel hozzám, hanem tényleges változásokat munkálni, hogy ebben a szűk egy életükben jobb legyen az embereknek, s boldogok legyenek, a világ ragyogjon, színes legyen. Ma már nem vagyok naiv, tudván tudom, hogy nem lehet egyszer s mindenkorra szabadságot kivívni, értékeket elérni, ezt minden generációnak újra és újra konfirmálnia kell.

– Mi a hite alapja?

– Nemegyszer folyt vita az egyházunkban arról, hogy a szociális munka a mi dolgunk-e, ez legfeljebb egy kis só az étel tetején. Én azt mondom, nem arról van szó, hogy ez lenne a dolgunk, de mindenképpen a gyakorlati hitvallásunk az, hogy mit kezdünk az előttünk heverő problémákkal. Nem a bibliai történetek szereplőivel kell együttéreznünk, nekünk itt vannak a menekültek, a szegény cigányok és a vidéki szegények. A ’70-es években az ország egyötöde volt szegény, egytizede nagyon szegény, mára ez a szám megkétszereződött. Ma 4 millió embernek kell arról döntenie, hogy befizeti-e a villanyszámlát vagy eszik, megveszi-e a gyereknek az iskolai felszerelést vagy a hiteltartozását rendezi. 

– Magyarország ma a világ felső harmadában-negyedében van, nem kéne ennek így lennie. Azt gondolom, nem lehet úgy vallásos életet élni, hogy ezekkel a kérdésekkel nem foglalkozunk, mert akkor az lelki fitnesz. Nem az örökkévalóságra kacsintva kell kitalálni, hogy mi a gyakorlati teológiánk, úgy kell cselekedni, mintha Isten nem lenne. Ez nem friss gondolat, azt hittem, hogy nekem jutott először az eszembe, de rájöttem, hogy még Aquinói Szent Tamás is a középkori zsidóságtól vette át. Ők azt mondták, az üdvösségszerző vagy megfizetés típusú gondolkodás – jót cselekszem, Ő meg cserébe üdvösséget ad – teológiai szempontból is téves. Olyan magas a belépő önköltségi ára az üdvösségre, hogy nem tudom kifizetni – az üdvösség kegyelemből van, az Isten eleve volt szeretetéből, mi mással is tekinthetne teremtményeire?

Nem mindegy, hogyan telik itt el az idő, mennyire tud az ember belefolyni ebbe a különös projektbe, ami itt zajlik és egészen pontos értelmét nem is lehet látni. Az ember egy pici időt kap csak a nagy időtlenségben. A 90. zsoltár azt mondja, „életünk ideje hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan”. Az idén vagyok 70 éves, itt vagyok az élet kapujában, amikor már egy vonalat kell húznia az embernek, és összegezni. Ez idő alatt megcsináltam-e, amennyit lehetett? Nem akkor érzi meg az élet ízét az ember, amikor güzü módjára nagyot teljesít, hanem amikor harmonikusan él benne a világban, próbál rendet tartani, és egyre jobban tiszteli a másféle gondolatokat. Ez segít abban, hogy megbékéljünk a távozás gondolatával is, hiszen helyet kell adni a fiatalabbaknak is. Jó így élni, s ha elölről kezdeném, ebben lennék bölcsebb.

– Ön útjában volt a Kádár-rendszernek, útjában van Orbánnak is. Mit csinál rosszul? Haragszik Orbánra?

– Mindannyian rendszert akartunk váltani, de nekem a rendszerváltás nem azt jelenti, mint Orbán Viktornak. Én felfüggesztett börtönt kaptam, miközben ők KISZ-titkárok voltak. Kádergyerekként benne voltak a hatalomban a szüleikkel együtt, nem voltak a rendszer áldozatai, mint én a gyerekkorom óta.

Van, aki számára az élet az önző vágyai beteljesítésének színtere, és annak ellen kell állni. Ha valaki a politikai befolyását kihasználva lesz gazdag, az nem üzleti ügyességét dicséri, hanem az hatalommal való visszaélés. Nem érzem úgy, hogy összedőlt a világ, mert nem méltányolják, hogy nem értek velük egyet és az emberi jogok megtaposása ellen felemelem a szavamat. A Gyurcsány-kormány alatt ugyanúgy tettem. Ha a tulajdon édestestvérem lenne, aki emberi jogokat sért, akkor is nagyon határozottan tiltakoznék. Meglepetés nem ért – de ugyanakkor haragszom, mert tönkretették az országot.

Mi Orbán Viktorral barátok igazán nem voltunk, sosem szerettem a sülve-főve való együttléteket. Élni és élni hagyni, barátsággal köszönni egymásnak, egymás mellett élni derűsen, ebben hiszek.

Az egypártrendszerek alapkísértése, hogy mindenkit elhallgattassanak, aki kibeszél, saját véleményt nyilvánít. Aki nem ért velük egyet, az nincs, azt eltapossák. Akkor bíróság elé állítottak bennünket, kilakoltattak, én évekig az utcán prédikáltam az elvett imaház előtt. Ma a NAV tenyerel rá minden bevételünkre úgy, hogy nem tudjuk kifizetni a fizetéseket, miközben 8 milliárddal tartozik a magyar állam nekünk. Az nem vallásszabadság, hogy akiknek akarnak, annak korlátlanul adnak, és azzal kényszerítenek együttműködésre, hogy megvonják a támogatást, amennyiben nem dolgoznak nekik.

Több mit 30 éve dolgozunk kifogástalanul, nem tőlük kaptuk ezt a feladatot. Az állam nem kegyből osztogatja a feladatokat, és amikor átenged a polgárok kezdeményezésére területeket, köteles azt semleges módon támogatni. Az alapnormatívát megadja nekünk is, ami 50 százalék, de nem adja meg a kiegészítő támogatást, ami nélkül nincs működés. A másik 50 százalékot honnan szedjük össze? Nem tudok adót kivetni, nem tudom elvenni a családoktól, mert a családokat mi támogatjuk, nem feltétel az sem, hogy hívő legyen, aki hozzánk fordul segítségért. Úgy vesszük, aki kér, az az Isten iránti bizalommal fordul hozzánk, mert úgy gondolja, embereken keresztül segít a Mindenható.

Mártírokat, hősöket ünneplünk az egyházban, akik a maguk idejében megszólaltak, és ezért levágták a fejüket. Meghatottan olvassuk Keresztelő Szent János történetét, de ma már nem vágják le a fejünket, mégsem merünk megszólalni. Azt hisszük, indokolt hallgatni, mert veszélybe kerülünk.

– Józsefvárosban dolgoznak, ahol kisebb-nagyobb feszültséget jelent a sok hajléktalanellátó intézmény jelenléte.

– 1990 óta vagyunk itt. Akkor adódott itt egy szörnyen lepukkant ingatlan, ami nem kellett senkinek, és prostitúció jellemezte a környéket. Józsefvárosban jelen van az élet teljessége, van Palotanegyed és szegénynegyed is, amiért azt gondoltuk, itt van a helyünk. Ennek a kerületnek miért ne lehetne a szolidaritás a specialitása? Nem lehet a Holdra kiüldözni a hajléktalanokat, s mindig továbbszorítani bennünket – miért ne lehetne itt egy ilyen kis szolidáris zárvány?

Szöveg: Bányay Géza; Fotók: Takács Mária