Január 22-én a kerületi Deák Diák Ének-zenei Általános Iskola és Gimnázium diákjai énekeltek és a szavaltak az ünnepnapon.

Kedves Egybegyűltek! Kedves Ünneplők! Kicsik és nagyok!

A kultúra fogalma korántsem olyan magától értetődő, mint elsőre hangzik. Irodalom, zene, képzőművészet. … Is.

De ennél sokkal több!

Kultúra minden olyan cselekvés és szellemi alkotás (legyen az szöveg, kép vagy bármi más), amely egy-egy közösség tagjai számára kölcsönös jelentéstulajdonításokon keresztül a világban való létezés közös értelmezését adja, a párbeszéd és a közös cselekvés kereteit határozza meg.

De mindjárt mondom majd egyszerűbben!

A kultúra: a közös jelentések világa.

Kultúra szinte bármi lehet: a káromkodástól (büszkék is szoktunk rá lenni, hogy a magyar milyen választékosan tud káromkodni), egy lámpaoszlopra ragasztott matricáig, mely tüntetésre hív. A leghétköznapibb hiedelmeinktől és szokásainktól (sörrel koccintás tilalma) a testünkig: hogy hogyan ülünk a villamoson, vagy milyen a piercingünk. Sőt: hogy hogyan didergünk!

Ma a magyar kultúra napját ünnepeljük. De ne felejtsük: a nemzeti kultúrák maguk is sokfélék. Mert máshogy söröznek (beszélnek, mosolyognak) az urak, a polgárok, a melósok, máshogy a férfiak és a nők, máshogy az idősek, mint a fiatalok (a középkorúakról nem is beszélve!); de ami igaz, az igaz: mind ismerik a Himnuszt, és mindannyian magyarul álmodnak. Legalábbis itt ezen a tájon.

A „táj” a kultúra helye. Radnóti gyönyörű versével (a Nem tudhatom-mal) szólva:

„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, (…)

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,”

A kultúra része nem csak Vörösmarty vagy Kölcsey, de a bakterház, s a bakter üzenete is.

Nos, ha már egy politikus áll itt (mert sajnos a politikusok szoktak ünnepi beszédeket mondani), közelítsük meg a kultúrpolitikák felől a kérdést. Különböztessük meg ezek három fajtáját!

Van olyan politika, amely az ún. magaskultúrát – más néven művészetet – támogatja. Drámaírók és vonósnégyesek, elismert festők kiállításai stb. De nagy hiba volna azt hinni, hogy a „műveltség”, a mindenkori uralkodó osztály kultúrája „a” kultúra. Noha az iskolában ezt tanuljuk. (A jobb iskolákban azért nem csak ezt!).

Van olyan kultúrpolitika is, amely a populáris (népszerű) kultúrát támogatja, a szórakoztatóipart, hogy így juttassa el üzenetét a széles tömegekhez (propagandafilm vagy éppen rockopera formájában). Hogy – az ókori mondást parafrazálva – legalább cirkusz legyen, ha már kenyér nem jut.

És végül van olyan kultúrpolitika, amely a nép kultúráját emeli be a kánonba. Egyébként ez félperifériás, Közép- és Kelet-európai szokás. Méghozzá jó szokás, szívünknek különösen kedves. Ez a 19. századi „nemzetépítési” programok kifejezetten demokratikus gesztusa, amely elsősorban a paraszti kultúra „felemelését”, legitimálását, elismerését, tiszteletét jelentette: a népdaloktól a népművészetig. És a magaskultúra olyan csúcsteljesítményeihez is hozzájárult, mint amilyen Bartók vagy Kodály zenéje. (Épp az imént halhattuk Kodály egyik ilyen kórusművét, amit a Deák-Diák iskola tanulói énekeltek el gyönyörűen).

Ennek a „népi” kultúrának egyik fajtája a munkáskultúra, a széles értelemben vett városi kultúra. Itt Józsefvárosban – a városi tájon – ez az egyik legfontosabb kulturális hagyomány. Miről is beszélek? A szabadidő eltöltését célzó egyik első, 1909-ben gründolt kulturális egylet neve Alkoholellenes Munkásszövetség volt (a Magdolna utcai Vasas székházban nem is lehetett szeszes italt fogyasztani). „A kulturális egyesületek célja a szabadidő eltöltésének tudatos, kollektív formája volt; középpontjában egyrészt az emancipáció gondolata, másrészt egy a munkásság világából kinövő, sajátos ellenkultúra kialakítása” állt – írja K. Horváth Zsolt társadalomtörténész. Munkáskönyvtárak és a közös olvasásra, művelődésre szervezett szemináriumok jellemezték ezt a világot. Az 1920-as, 1930-as években „a munkásosztály sajátos helyzetével foglalkozó irodalom terjesztésére a legelterjedtebb forma a szavalókórus volt”, írja K. Horváth, „A szavalókórusok műsorát gyakran dalokkal kombinálták, s a cél az volt, hogy a közönség ne csendben hallgassa végig a műsort”, hanem be is kapcsolódjon. És itt vissza is tértünk oda, ahonnan elindultunk: a kultúra nem más, mint egy-egy társadalmi csoport közös nyelve.

A kultúra: jelentés. Rejtély, mely megfejthető.

A kultúra: cselekvés; közös gyakorlatok összessége.

A kultúra közösség.

A kultúra: identitás. …És ugyanakkor: változás.

Ami dermedt és mozdulatlan, az erőtlen. Lehet kemény, de akkor is törékeny.

Tehát a kultúrának nevezett jelentések folytonos változásban vannak. Hogy stílszerűen Kölcseyt idézzem (a Parainesist): „Egyetemi [értsd: egyetemes] formák sem egyes emberre, sem egész nemzetre állandóul nem alkalmaztathatnak. Az ember s az emberiség korához s helyzetéhez képest időről időre más-más testi és szellemi alakot vált.”

Ahogyan gyönyörű anyanyelvünk is folyton változik (ezért hiábavaló szélmalomharc a „nyelvművelés”), éppúgy mint szokásaink: nem égetünk már boszorkányokat és nem hordunk oldalunkon kardot. De ami változatlan: közösen alakítjuk a jelentések hálózatát – amiből kibontakozik az életünk.

A kultúra nem hideg márvány, hanem mi magunk vagyunk; így, együtt.

Mint az alliteráció a költészetben (Kölcseynek a mai napon ünnepelt Himnuszában is: a bús had, Bécsnek büszke vára…): a szavak különböznek, de mégis összecsengenek. Ilyen egy közösség, ilyen a kultúra: összecsengünk.

…Köszönöm, hogy eljöttek, eljöttetek a közös ünneplésre, és köszönjük a verset, a dalokat!

Fotók: Nagy Dániel, Józsefváros Újság