A kerület története

event_available Utolsó frissítés:

A mai Józsefváros területe Pest egykori városfalán kívülre esett, így a 18. században itt még leginkább kertek, szántók és majorok helyezkedtek el (1766-ban a pesti tanács a külvárost két részre osztotta, kerületünk az Alsó-Külváros része volt). 1711 tavaszán Pest város tanácsa – a pestisjárvány megszüntetése érdekében – védőszentjéül Szent Rókust és Szent Rozáliát választotta, valamint kápolna építését határozta el. A pestisbarakkok közelében épült Rókus kápolna 1717-re készült el (1740-ben kibővítették), jelenleg a kerület legrégebbi műemléképülete. Az első házak a Hatvani és a Kecskeméti városkapunál épültek fel 1725 körül, de a kialakuló városrész magja a mai Horváth Mihály tér körül jött létre, Pest városának Pacsirtamező dűlőjében. Az 1740-es évek végétől megkezdődött a kertövezet beépítése is az Országút (ma Múzeum körút) mentén, majd az 1760-as évektől a kertövezet Üllői út felé eső részén, illetve a század második felében a József és Népszínház utca közötti szántók parcellázását is megkezdték. A korai betelepülők között találunk németeket, szlovákokat, szerbeket és magyarokat is, amelyről a korabeli utcanevek is tanúskodnak (Sváb utca, Bajor utca, Szlovák utca, Magyar utca).

1777-ben Mária Terézia engedélyével a városrészt – József trónörökösről (a későbbi II. József), illetve Szent Józsefről, az ebben az évben alapított plébánia védőszentjéről – Józsefvárosnak nevezték el. Ekkor Józsefvárosnak kb. 3000-3200 lakosa és 425 háza volt. Ebben az időben a Népszínház utca vonalán túli részen tartották a pesti állatvásárokat (1785-ben a Belváros mellől helyzeték át ide). A szántók, valamint majorok felparcellázásával párhuzamosan a beépített területrész és a házak száma fokozatosan nőtt, azonban az 1838-as pesti árvíz a kerületben található vályogból készült épületek jelentős részét elpusztította. Pest város tanácsának határozata szerint ezután már csak téglából és kőből építhettek házakat, illetve kötelező volt az épületek alápincézése. Már a 19. században több országos intézmény kapott otthont a Belső-Józsefvárosban (Nemzeti Színház, Nemzeti Múzeum, Régi Képviselőház), valamint alap- és felsőfokú oktatási, illetve egészségügyi és szociális intézmények kezdték meg működésüket a kerületben. A Múzeum körút közelében paloták épültek, az arisztokraták és polgárok otthonaiban élénk kulturális élet folyt, szalonjaik rendszeres színterei voltak írók és költők, művészek találkozóinak. Ezzel szemben Külső-Józsefváros inkább falusias képet mutatott, errefelé általában földszintes házakat találhattunk kertekkel, istállókkal.

Az 1870-es években a fő foglalkozás még a földművelés, kertészet és állattenyésztés volt.A lakosság jelentős része cselédként, háziszolgaként, esetleg egyéb személyes szolgálat útján kereste kenyerét, illetve számottevő volt a kisiparból élők csoportja. A új épületek számának és a beépített terület méretének növekedése mellett a városiasodás fokozatos elindulását mutatja, hogy a városrészt érintő országutak kikövezése, a csatorna- és vízvezetékhálózat, valamint a közvilágítás rendszerének kiépítése megkezdődött. Forgalomba álltak az első omnibuszok és lóvasúti kocsik a kerületben, valamint 1867-ben átadták a forgalomnak a Józsefvárosi Pályaudvart. A Buda-Pest fővárosi törvényhatóság alakításáról és rendezéséről szóló 1872. évi XXXVI. törvénycikk Buda és Pest szabad királyi fővárosokat, valamint Ó-Buda mezővárost és a Margit-szigetet Buda-Pest főváros név alatt egy törvényhatósággá egyesítette. 1873-tól a fővárost tíz kerületre osztották, Józsefváros – a főváros VIII. kerületeként – a Múzeum körút, a Rákóczi út, a Fiumei út és az Üllői út által határolt területet fedte le. Az 1800-as évek második felétől – főleg a bevándorlásnak köszönhetően – a kerület lakosságának száma folyamatosan nőtt, a főváros egyesítésekor már meghaladta a 40 ezer főt.

Az 1870-es évek elejétől jelentős lakás- és bérházépítkezés vette kezdetét Józsefvárosban, amely az 1873-as gazdasági válság hatására megtorpant, azonban a század utolsó éveiben ismét lendületet vett. Az egyesítés után folytatódtak a városrendezési és szabályozási munkálatok is, új városi intézmények épültek fel (árvaház, kórház, szegényház, tűzoltóság, stb.), elindultak az első villamosok, amelyek a század végére felváltották a lóvasúti közlekedést. 1909-től ismét fellendült a bérházépítési tevékenység, megkezdődött a város olcsó bérű kislakásépítési programja. Az 1910-es évekre a kerület utcáinak jelentős részét kikövezték, a vízvezeték- és csatornahálózatot tovább bővítették, megkezdődött az elektromos árammal történő közvilágítás és a lakások villanyvilágításának kialakítása.

A 19. század elején Józsefvárosban számos vendéglátóhely, kocsma és kávéház működött, főleg ez utóbbiak hosszú ideig az irodalmi és politikai élet aktív színteréül szolgáltak (Baross Kávéház, Balaton Kávéház, Múzeum Kávéház). A nyomdák, lapkiadók és szerkesztőségek közelsége szintén segítette a kulturális élet pezsgését. A korban megjelentek a kabarék, orfeumok és mozik (Nemzetközi Orfeum, Apolló Mozi, majd Apolló Kabaré, Wertheimer Mulató), illetve olyan színházak (Népszínház, Józsefvárosi Színpad), amelyek alacsonyabb áraikkal, műsorkínálatukkal már a szélesebb közönség kiszolgálását célozták. Emellett a kulturális öntevékenység formái (egyesületek és egyletek) is jelen voltak, megkezdték működésüket a munkásság művelődését szolgáló intézmények, illetve az oktatási hálózat is bővült a kerületben (közép-, szak- és tanonciskolák). A korszakban megnőtt az – elsősorban a fém- és faipari, ezen belül épületasztalos – üzemek és műhelyek száma, és fejlődött a kerület üzlethálózata is.

Az 1800-as évek második felére a mezőgazdaság jelentősége csökkent, Józsefváros iparos-kispolgári városrésszé vált. Nőtt a kisiparos-munkás és kereskedő réteg aránya, illetve a pályaudvarok közelsége miatt (1884-ben a Keleti Pályaudvart is megnyitották) a fuvarozásban és a személyszállításban dolgozók száma. Az 1873-as városegyesítés után is tovább folytatódott a kevésbé vagyonos és szegény rétegek bevándorlása a fővárosba, illetve kerületünkbe. Az ide érkezők a körúton kívül telepedtek le, itt béreltek lakást vagy építkeztek. Ezen a részen lehetővé tették a kisebb és olcsóbb lakások építését, valamint a kerület határainál lévő üzemeknek engedélyezték, hogy a területükön vagy azok közelében munkásházakat építsenek. Már az 1800-as évek végére a József körút egyfajta választóvonalként szolgált. A Mágnásnegyed arisztokratái és jómódú polgárai palotákban, illetve tágas lakásokban laktak, míg a külsőbb részeken a kisiparos és munkás rétegek inkább falusias, földszintes, komfort nélküli házakban, valamint pincelakásokban éltek. Az 1900-as évek elejére a betelepülésnek köszönhetően népességrobbanás következett be. A lakosság számának rohamos fejlődését mutatja, hogy 1910-ben Józsefvárosban – amely ekkor a főváros legnépesebb kerületének számított –164.255 ember élt.  A korban már – a magyar, német és szlovák nemzetiségű lakosság mellett – jelentős zsidó közösség élt itt (főleg ószeresek, zsibárusok és kereskedők). A muzsikus cigányok tekintélyes része is kerületünkben talált otthont. 

Az 1910-es években a fejlődés megtorpant, jóllehet közületi- és magánlakásépítkezési- tervek voltak, azonban ezek jobbára a háború és a gazdasági válság miatt nem valósultak meg. Az infláció hatására a lakbérek is emelkedtek, emiatt az állam 1916-ban rögzítette a lakbéreket, amely szintén megakasztotta a lakásépítési tevékenységet. Néhány látványos középület ugyan épült a 20. század első felében (Magyar Rádió, Corvin Mozi, Corvin Áruház, Rókus Kórház átépítése) és fejlődött az infrastruktúra, azonban a lakosság és a lakások számához mérten kevés lakóház épült a kerületben. A korábban már jellemző túlzsúfoltság még inkább fokozódott, amelyhez rendkívül rossz lakáskörülmények (komfort nélküli lakások, pincelakások számának nagy aránya) társultak.

Losonci tér 1982. Fortepan Kriss Géza

A háború miatt jelentkező járványok, rossz közegészségügyi viszonyok – az egészségügyi intézményrendszer fejlődése ellenére – szintén rontották a helyzetet. A munkanélküliség elsősorban a kerület jelentős számú szegényebb rétegeit (napszámosok, munkás rétegek, ellátatlannak számító idősek) sújtotta. Ezt jól mutatja, hogy a fővárosban segélyért jelentkezők közül 1927-ben legtöbben a Józsefvárosban éltek. Az életkörülmények általános romlása miatt az 1800-as évek második felében kezdődő munkásmegmozdulások egyre sűrűsödtek. A korábban megfogalmazott igények – béremelés, munkaidő csökkentése, vasárnapi munkaszünet, egészségügyi viszonyok javítása – mellett a háborúellenes hangok is egyre erősödtek a korban. A kerületben jól szervezett szociális ellátórendszer működött (havi és rendkívüli pénzsegélyek, munkanélküliek és munkaképtelenek gondozása, nép- és ínségkonyhák, menhelyek, tüzelőosztás, stb.), azonban a két világháború és a gazdasági válság negatív hatásait ez sem tudta ellensúlyozni. A második világháború pusztítása a fővárosban kiégett és kifosztott gyárak, felrobbantott hidak, romba dőlt vagy megsérült lakóházak sorát hagyta maga után. Megbénult a közlekedés, az utcákon temetetlen halottak ezrei hevertek, a lakosságot éhínség és járvány sújtotta. Józsefvárosban ugyan csak 39 ház pusztult el teljesen, azonban az épületek 90 %-a megsérült, sok lakás pedig lakhatatlanná vált. 

1945 után a gazdasági egységek megszervezése, valamint a szocialista társadalom építése átfogó állami intézkedésekkel történt. A kulturális és közművelődési feladatokat elsősorban állami fenntartású, központosított intézmények látták el. A Palotanegyed épületeit kisajátítás útján köztulajdonba vették, ahová tudományos és társadalmi szervezeteket költöztettek. A bérházakat szintén államosították, a nagyobb lakásokban társbérleteket alakítottak ki. 1949-ben több nagyközséget egyesítettek a fővárossal, a kerületek új határait és számát minisztertanácsi rendelettel állapították meg. 1950. január 1-től a VIII. kerület határai módosultak, kitolódtak a Hungária és a Könyves Kálmán körútig, ezzel területe 334 hektárról 679 hektárra nőtt. Az államszocializmus időszakát főleg a város külső területein megvalósuló nagyarányú lakótelep-építkezés jellemezte, a főváros belső területeihez tartozó lakásállomány fejlesztésére nem fordítottak akkora figyelmet. Újjáépítéskor elsősorban a romos házakat tették lakhatóvá, ezért 1950-ig még jóformán az üres, romos telkek sem épültek be kerületünkben.

Fotó: Nagy Dániel

Az 1956-os forradalom eseményeinek jelentős helyszíne volt Józsefváros, a fővárosban itt keletkezett a legtöbb kár az épületekben. A harcokban 1300 ház sérült meg, ezzel a helyzet még tovább súlyosbodott. A korszerű városrehabilitáció – anyagiak és egyértelmű célok hiányában – lassan haladt, a szanálási és rekonstrukciós tervek készítése ellenére az 1970-es évekig jobbára csak a foghíjak beépítése valósult meg. A korszak fontosabb lakóház-építkezései (Tömő utcai toronyházak, Szigony utcai lakótelep) mellett új oktatási, tudományos és egészségügyi intézmények épültek fel (Központi Orvostudományi Kutatóintézet, SOTE Elméleti Tömb, I. számú Szemgyógyászati Klinika, stb.). A közlekedési hálózat – részben az 1970-es években megnyitott metróvonalaknak köszönhetően – jelentősen bővült. A kerületben csak a rendszerváltást követően, az 1990-es évek végétől kezdtek megélénkülni a fejlesztési beruházások, ezek azonban leginkább egy-egy épület rehabilitációját jelentették. A komplex, városrész méretű városmegújítás első eleme a 2000-től induló Corvin-Szigony (későbbiekben Sétány) Projekt volt, amely jelentősen befolyásolta az érintett terület arculatát.

Fotó: Nagy Dániel

A városrehabilitációt célzó beruházások napjainkban is folyamatban vannak (Európa Belvárosa Program, a Magdolna-Orczy Negyed Program, illetve a Déri Miksa, a Práter és a Tömő utcák felújítása). A kerület népessége az 1970-es évektől csökkenő tendenciát mutat, a lakosság lélekszáma a 2011-es népszámlálás idején 76.250 fő volt.

 

 

Oldalaink használatához csak a legszükségesebb esetben használunk sütiket (az Ön böngészőjében tárolt adatokat). Ezzel okossabbá tehetjük az oldalt az Ön számára. Kérjük, hogy az oldal használatának megkezdése előtt tekintse át és fogadja el  Adatvédelmi tájékoztatónkat!