A mai Józsefváros területe Pest egykori városfalán kívülre esett, így a 18. században itt még leginkább kertek, szántók és majorok helyezkedtek el (1766-ban a pesti tanács a külvárost két részre osztotta, kerületünk az Alsó-Külváros része volt). 1711 tavaszán Pest város tanácsa – a pestisjárvány megszüntetése érdekében – védőszentjéül Szent Rókust és Szent Rozáliát választotta, valamint kápolna építését határozta el. A pestisbarakkok közelében épült Rókus kápolna 1717-re készült el (1740-ben kibővítették), jelenleg a kerület legrégebbi műemléképülete. Az első házak a Hatvani és a Kecskeméti városkapunál épültek fel 1725 körül, de a kialakuló városrész magja a mai Horváth Mihály tér körül jött létre, Pest városának Pacsirtamező dűlőjében. Az 1740-es évek végétől megkezdődött a kertövezet beépítése is az Országút (ma Múzeum körút) mentén, majd az 1760-as évektől a kertövezet Üllői út felé eső részén, illetve a század második felében a József és Népszínház utca közötti szántók parcellázását is megkezdték. A korai betelepülők között találunk németeket, szlovákokat, szerbeket és magyarokat is, amelyről a korabeli utcanevek is tanúskodnak (Sváb utca, Bajor utca, Szlovák utca, Magyar utca).
1777-ben Mária Terézia engedélyével a városrészt – József trónörökösről (a későbbi II. József), illetve Szent Józsefről, az ebben az évben alapított plébánia védőszentjéről – Józsefvárosnak nevezték el. Ekkor Józsefvárosnak kb. 3000-3200 lakosa és 425 háza volt. Ebben az időben a Népszínház utca vonalán túli részen tartották a pesti állatvásárokat (1785-ben a Belváros mellől helyzeték át ide). A szántók, valamint majorok felparcellázásával párhuzamosan a beépített területrész és a házak száma fokozatosan nőtt, azonban az 1838-as pesti árvíz a kerületben található vályogból készült épületek jelentős részét elpusztította. Pest város tanácsának határozata szerint ezután már csak téglából és kőből építhettek házakat, illetve kötelező volt az épületek alápincézése. Már a 19. században több országos intézmény kapott otthont a Belső-Józsefvárosban (Nemzeti Színház, Nemzeti Múzeum, Régi Képviselőház), valamint alap- és felsőfokú oktatási, illetve egészségügyi és szociális intézmények kezdték meg működésüket a kerületben. A Múzeum körút közelében paloták épültek, az arisztokraták és polgárok otthonaiban élénk kulturális élet folyt, szalonjaik rendszeres színterei voltak írók és költők, művészek találkozóinak. Ezzel szemben Külső-Józsefváros inkább falusias képet mutatott, errefelé általában földszintes házakat találhattunk kertekkel, istállókkal.
Az 1870-es években a fő foglalkozás még a földművelés, kertészet és állattenyésztés volt.A lakosság jelentős része cselédként, háziszolgaként, esetleg egyéb személyes szolgálat útján kereste kenyerét, illetve számottevő volt a kisiparból élők csoportja. A új épületek számának és a beépített terület méretének növekedése mellett a városiasodás fokozatos elindulását mutatja, hogy a városrészt érintő országutak kikövezése, a csatorna- és vízvezetékhálózat, valamint a közvilágítás rendszerének kiépítése megkezdődött. Forgalomba álltak az első omnibuszok és lóvasúti kocsik a kerületben, valamint 1867-ben átadták a forgalomnak a Józsefvárosi Pályaudvart. A Buda-Pest fővárosi törvényhatóság alakításáról és rendezéséről szóló 1872. évi XXXVI. törvénycikk Buda és Pest szabad királyi fővárosokat, valamint Ó-Buda mezővárost és a Margit-szigetet Buda-Pest főváros név alatt egy törvényhatósággá egyesítette. 1873-tól a fővárost tíz kerületre osztották, Józsefváros – a főváros VIII. kerületeként – a Múzeum körút, a Rákóczi út, a Fiumei út és az Üllői út által határolt területet fedte le. Az 1800-as évek második felétől – főleg a bevándorlásnak köszönhetően – a kerület lakosságának száma folyamatosan nőtt, a főváros egyesítésekor már meghaladta a 40 ezer főt.
Az 1870-es évek elejétől jelentős lakás- és bérházépítkezés vette kezdetét Józsefvárosban, amely az 1873-as gazdasági válság hatására megtorpant, azonban a század utolsó éveiben ismét lendületet vett. Az egyesítés után folytatódtak a városrendezési és szabályozási munkálatok is, új városi intézmények épültek fel (árvaház, kórház, szegényház, tűzoltóság, stb.), elindultak az első villamosok, amelyek a század végére felváltották a lóvasúti közlekedést. 1909-től ismét fellendült a bérházépítési tevékenység, megkezdődött a város olcsó bérű kislakásépítési programja. Az 1910-es évekre a kerület utcáinak jelentős részét kikövezték, a vízvezeték- és csatornahálózatot tovább bővítették, megkezdődött az elektromos árammal történő közvilágítás és a lakások villanyvilágításának kialakítása.
A 19. század elején Józsefvárosban számos vendéglátóhely, kocsma és kávéház működött, főleg ez utóbbiak hosszú ideig az irodalmi és politikai élet aktív színteréül szolgáltak (Baross Kávéház, Balaton Kávéház, Múzeum Kávéház). A nyomdák, lapkiadók és szerkesztőségek közelsége szintén segítette a kulturális élet pezsgését. A korban megjelentek a kabarék, orfeumok és mozik (Nemzetközi Orfeum, Apolló Mozi, majd Apolló Kabaré, Wertheimer Mulató), illetve olyan színházak (Népszínház, Józsefvárosi Színpad), amelyek alacsonyabb áraikkal, műsorkínálatukkal már a szélesebb közönség kiszolgálását célozták. Emellett a kulturális öntevékenység formái (egyesületek és egyletek) is jelen voltak, megkezdték működésüket a munkásság művelődését szolgáló intézmények, illetve az oktatási hálózat is bővült a kerületben (közép-, szak- és tanonciskolák). A korszakban megnőtt az – elsősorban a fém- és faipari, ezen belül épületasztalos – üzemek és műhelyek száma, és fejlődött a kerület üzlethálózata is.
Az 1800-as évek második felére a mezőgazdaság jelentősége csökkent, Józsefváros iparos-kispolgári városrésszé vált. Nőtt a kisiparos-munkás és kereskedő réteg aránya, illetve a pályaudvarok közelsége miatt (1884-ben a Keleti Pályaudvart is megnyitották) a fuvarozásban és a személyszállításban dolgozók száma. Az 1873-as városegyesítés után is tovább folytatódott a kevésbé vagyonos és szegény rétegek bevándorlása a fővárosba, illetve kerületünkbe. Az ide érkezők a körúton kívül telepedtek le, itt béreltek lakást vagy építkeztek. Ezen a részen lehetővé tették a kisebb és olcsóbb lakások építését, valamint a kerület határainál lévő üzemeknek engedélyezték, hogy a területükön vagy azok közelében munkásházakat építsenek. Már az 1800-as évek végére a József körút egyfajta választóvonalként szolgált. A Mágnásnegyed arisztokratái és jómódú polgárai palotákban, illetve tágas lakásokban laktak, míg a külsőbb részeken a kisiparos és munkás rétegek inkább falusias, földszintes, komfort nélküli házakban, valamint pincelakásokban éltek. Az 1900-as évek elejére a betelepülésnek köszönhetően népességrobbanás következett be. A lakosság számának rohamos fejlődését mutatja, hogy 1910-ben Józsefvárosban – amely ekkor a főváros legnépesebb kerületének számított –164.255 ember élt. A korban már – a magyar, német és szlovák nemzetiségű lakosság mellett – jelentős zsidó közösség élt itt (főleg ószeresek, zsibárusok és kereskedők). A muzsikus cigányok tekintélyes része is kerületünkben talált otthont.
Az 1910-es években a fejlődés megtorpant, jóllehet közületi- és magánlakásépítkezési- tervek voltak, azonban ezek jobbára a háború és a gazdasági válság miatt nem valósultak meg. Az infláció hatására a lakbérek is emelkedtek, emiatt az állam 1916-ban rögzítette a lakbéreket, amely szintén megakasztotta a lakásépítési tevékenységet. Néhány látványos középület ugyan épült a 20. század első felében (Magyar Rádió, Corvin Mozi, Corvin Áruház, Rókus Kórház átépítése) és fejlődött az infrastruktúra, azonban a lakosság és a lakások számához mérten kevés lakóház épült a kerületben. A korábban már jellemző túlzsúfoltság még inkább fokozódott, amelyhez rendkívül rossz lakáskörülmények (komfort nélküli lakások, pincelakások számának nagy aránya) társultak.
A háború miatt jelentkező járványok, rossz közegészségügyi viszonyok – az egészségügyi intézményrendszer fejlődése ellenére – szintén rontották a helyzetet. A munkanélküliség elsősorban a kerület jelentős számú szegényebb rétegeit (napszámosok, munkás rétegek, ellátatlannak számító idősek) sújtotta. Ezt jól mutatja, hogy a fővárosban segélyért jelentkezők közül 1927-ben legtöbben a Józsefvárosban éltek. Az életkörülmények általános romlása miatt az 1800-as évek második felében kezdődő munkásmegmozdulások egyre sűrűsödtek. A korábban megfogalmazott igények – béremelés, munkaidő csökkentése, vasárnapi munkaszünet, egészségügyi viszonyok javítása – mellett a háborúellenes hangok is egyre erősödtek a korban. A kerületben jól szervezett szociális ellátórendszer működött (havi és rendkívüli pénzsegélyek, munkanélküliek és munkaképtelenek gondozása, nép- és ínségkonyhák, menhelyek, tüzelőosztás, stb.), azonban a két világháború és a gazdasági válság negatív hatásait ez sem tudta ellensúlyozni. A második világháború pusztítása a fővárosban kiégett és kifosztott gyárak, felrobbantott hidak, romba dőlt vagy megsérült lakóházak sorát hagyta maga után. Megbénult a közlekedés, az utcákon temetetlen halottak ezrei hevertek, a lakosságot éhínség és járvány sújtotta. Józsefvárosban ugyan csak 39 ház pusztult el teljesen, azonban az épületek 90 %-a megsérült, sok lakás pedig lakhatatlanná vált.
1945 után a gazdasági egységek megszervezése, valamint a szocialista társadalom építése átfogó állami intézkedésekkel történt. A kulturális és közművelődési feladatokat elsősorban állami fenntartású, központosított intézmények látták el. A Palotanegyed épületeit kisajátítás útján köztulajdonba vették, ahová tudományos és társadalmi szervezeteket költöztettek. A bérházakat szintén államosították, a nagyobb lakásokban társbérleteket alakítottak ki. 1949-ben több nagyközséget egyesítettek a fővárossal, a kerületek új határait és számát minisztertanácsi rendelettel állapították meg. 1950. január 1-től a VIII. kerület határai módosultak, kitolódtak a Hungária és a Könyves Kálmán körútig, ezzel területe 334 hektárról 679 hektárra nőtt. Az államszocializmus időszakát főleg a város külső területein megvalósuló nagyarányú lakótelep-építkezés jellemezte, a főváros belső területeihez tartozó lakásállomány fejlesztésére nem fordítottak akkora figyelmet. Újjáépítéskor elsősorban a romos házakat tették lakhatóvá, ezért 1950-ig még jóformán az üres, romos telkek sem épültek be kerületünkben.
Az 1956-os forradalom eseményeinek jelentős helyszíne volt Józsefváros, a fővárosban itt keletkezett a legtöbb kár az épületekben. A harcokban 1300 ház sérült meg, ezzel a helyzet még tovább súlyosbodott. A korszerű városrehabilitáció – anyagiak és egyértelmű célok hiányában – lassan haladt, a szanálási és rekonstrukciós tervek készítése ellenére az 1970-es évekig jobbára csak a foghíjak beépítése valósult meg. A korszak fontosabb lakóház-építkezései (Tömő utcai toronyházak, Szigony utcai lakótelep) mellett új oktatási, tudományos és egészségügyi intézmények épültek fel (Központi Orvostudományi Kutatóintézet, SOTE Elméleti Tömb, I. számú Szemgyógyászati Klinika, stb.). A közlekedési hálózat – részben az 1970-es években megnyitott metróvonalaknak köszönhetően – jelentősen bővült. A kerületben csak a rendszerváltást követően, az 1990-es évek végétől kezdtek megélénkülni a fejlesztési beruházások, ezek azonban leginkább egy-egy épület rehabilitációját jelentették. A komplex, városrész méretű városmegújítás első eleme a 2000-től induló Corvin-Szigony (későbbiekben Sétány) Projekt volt, amely jelentősen befolyásolta az érintett terület arculatát.
A városrehabilitációt célzó beruházások napjainkban is folyamatban vannak (Európa Belvárosa Program, a Magdolna-Orczy Negyed Program, illetve a Déri Miksa, a Práter és a Tömő utcák felújítása). A kerület népessége az 1970-es évektől csökkenő tendenciát mutat, a lakosság lélekszáma a 2011-es népszámlálás idején 76.250 fő volt.