2022. szeptember 21-én 10 órakor avattuk fel az emléktáblát, ami az önkormányzat kezdeményezésére került a Múzeum utca 9. szám alatti ház homlokzatára.
Cs. Szabó László, író, esszéíró, kritikus, a nyugati emigráció szellemi vezéralakja volt, létrehozta és működtette a nyugati magyar diaszpóra irodalmi hálózatát.
Az avató ünnepségen beszédet mondott Dr. Borbás Andrea a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa és Dr. Erőss Gábor Kultúráért felelős alpolgármester.
Dr. Erőss Gábor alpolgármester beszédét itt elolvashatják:
E kerület minden porcikája történelem. Ebben az egyetlen épületben – amint azt a most egymás alá elhelyezett emléktáblák mutatják – olyan legendás alakjai éltek közös múltunknak, mint Ybl Miklós építész, Bókay János, a magyar gyermekgyógyászat megteremtője, Herczeg Ferenc író, Lotz Károly festőművész. És e házban élt Cs. Szabó László is.
Ő így vallott e házról: „Válásunk után pedig találtam egy kis lakást a Múzeum utcában. Rézsút szemben volt apám lakásával, a Nemzeti Lovardával. Ablakomból lehetett látni azt a szép lovat. Egy bécsi szobrász, Fernkorn készítette… Azt a lovat láttam reggelenként, és apám ablakait. És magát a Nemzeti Múzeumot (…) Amikor vége lett az ostromnak, visszatértem a Múzeum utcai lakásba, a tündéri, kétszobás muzeális lakásba. Tele volt kincsekkel, grafikával, könyvekkel, szép bútorokkal. Pici-pici múzeum volt, azt kell hogy mondjam, a Múzeum utcában.” (Korábban, a Budapestre költözésük után egy ideig a József utca 51.-ben laktak, más források szerint az Őr utca sarkán).
Ha tüzetesebben megnézik e táblákat, látszik, hogy Yblé már korábban itt volt, a másik négy – a Józsefvárosi Képviselőtestület idei döntése alapján – most került ki. És van egy, Cs. Szabóé, melyen külön ott szerepel, hogy a táblát állíttatta a „Józsefvárosi Önkormányzat”. Miért?
Mert Cs. Szabó, az író, esszéíró, kritikus közvetítő volt fikció és értekezés, Cs. Szabó, az emigráns irodalmár, közvetítő volt Kelet és Nyugat, Cs. Szabó a mindenre és mindenkire nyitott ember és alkotó, közvetítő volt nemzedékek (idősebbek és fiatalok), népiesek és urbánusok között.
Ez utóbbi miatt tartottuk különösen fontosnak, hogy az emléktáblája kikerüljön egykori lakóháza falára. Ő volt az, aki népiek és urbánusok megosztottságán túl tudott lépni, mindenkivel jó kapcsolatokat ápolt. Egy olyan, szélsőségektől mentes hazában hitt, amely mindenki otthona. Idézem őt: „Az ellenforradalmi fehér s a terrorista vörös ország után végre csinálunk egy igazán lakható Magyarországot, ahonnan senki se kívánkozik el, mert nincs se Orgovány, se Recsk.”
Cs. Szabó, aki irodalmunk nagyjai közül talán Babitsot és Illyés Gyulát tisztelte a legjobban, egyszerre írja, hogy „Szívig-vérig urbánus vagyok. Szellemi átfedésekkel négy város tett azzá: Kolozsvár, Páris, Firenze, London. Szemléletem és műveltségem legalább annyira nyugateurópai, amennyire magyar…” és hogy „Én az Árpád-kori ország tagjának érzem magamat, szabad közmagyarnak,” Olyannyira nem ássa be magát egyik szellemi „lövészárokba” sem, hogy a „nemzeti” jelzőt az „urbánus” szinonimájaként használja: „A népi műveltség a parasztság kétezer éves hagyatéka, a nemzeti műveltség a népi műveltségen átszűrt európaiság, s történelmi okok miatt elsősorban a nemesség és néhány szerencsés város hagyatéka. […]”. A kis közép-európia nemzetek hivatása a kétirányú nyitottság, a „teljes nyitottság a civilizált Nyugat és saját népük mély rétegei felé”. A „népi-urbánus” kettéosztás „politikai színezetű, hamis megosztás”, ami semmiképpen sem tekinthető értékmérőnek. Megvan a jelentősége „a magyar élet eltorzulásának patológiai anyagában, de irodalmilag értelmetlen” – idézi őt Monostori Imre.
Szintén Cs. Szabó írja: „A provincializmus egyik mellékterméke, hogy felújult a sajátos magyar fantomháború urbánusok és népiek közt”. S fel is vázolja a szintézis lehetőségét, amit a társadalom változásából vezet le, abból, hogy ma már „népies” és „urbánus” hagyomány, kultúra együtt él, éspedig a városban: „Ma már majdnem mindenki városi költő az eliparosodott országban, ifjúsága komputer tanfolyamok szüneteiben és farmernadrágban jár néptáncokat, s a Sebő együttes urbanizált fiatalságnak újítja fel a tekerőlantot, kobozt, töröksípot és dorombot”.
Cs. Szabó 1905. november 11-én született Budapesten, gyermekkorát azonban Kolozsvárott töltötte, és csak a háború végén, 1918-ban tért vissza szülővárosába, mint „erdélyi menekült”. A család ugyanis mindkét ágon erdélyi: anyja szász származású, apja, Csekefalvi Szabó Kálmán (1875-1952) író és a Nemzeti Lovarda igazgatója pedig székely nemesember, aki a csekefalvi családi előnevet a demokratikusabb Cs.-re rövidítette. Már az apa e döntésében, ebben az apró mozzanatban is tetten érhető az az attitűd, ami Cs. Szabó Lászlót is jellemezte: nem hencegett magyarságával, nem döngette a mellét. „Egyszerűen” csak az egyik legkiemelkedőbb magyar irodalmár volt.
Cs. Szabó életének, mint azt Czigány Lóránt írja: „három mozzanata van. Az első mozzanat magyarországi írósága, ami időben mintegy húsz évig tartott. A második, a hosszabb szakasz az a harminc év, amióta külföldi magyar író. Ehhez járul a harmadik mozzanat, ami legalább olyan jelentős, mint az írásban fennmaradt életmű, s ez a présence, a jelenlét a nyugati magyar irodalomban.”
Pályája kezdetén Babits hívására rendszeresen publikál a Nyugatban, az irodalmi közvélemény Szerb Antallal és Halász Gáborral együtt emlegeti, mint az úgynevezett esszéíró nemzedék tagját.
Útirajzai is kiemelkedőek. A Nyugatban jelent meg ez a rövid józsefvárosi életkép: „…Biztos, hogy a szoba-konyhás lakásban olyan az élet, mint amit az ember a józsefvárosi szabójánál tettenért: a szalmaseprűt a piros plüss-díványon felejtették, levélnyomónak szarvaspatát használnak, a belső szobában a nagypapa slájmosan köhög s a folyosó végén egy főbérlő magánzónő délutánonként sietős férfilátogatókat fogad.” – Ebben benne van a stílusát jellemző, egyszerre emelkedett és játékos, expresszív kifejezésmód, a költői képek és hanghatások tobzódása, ami szövegeit oly élményszerűvé és élvezetessé teszi.
Ír az olasz reneszánszról és Arany Jánosról, Shakespeare-ről és József Attiláról. Művei megelőlegezik későbbi sorsát: a száműzött Dante alakja már évtizedekkel azelőtt foglalkoztatja, hogy maga is száműzötté, emigránssá válik. Az eltávolodás nem jelenti a haza nyelvétől és hagyományaitól való elszakadást. Kulcsfontosságú műve ebben a vonatkozásban A kegyenc.
Rádiózik, már idehaza: 1935-ben a magyar rádió irodalmi igazgatójának nevezték ki, posztját Németh Lászlótól vette át, állásáról 1944. március 19-én a német megszállás miatt lemondott, ezután bujkált, és aztán rádiózik a BBC-nél, évtizedeken át.
Idővel már ő a nyugati emigráció szellemi vezéralakja (bár ő maga ezt a kifejezést elutasítaná). „Cs”, immár mint „Laci bácsi”, szeretettel és őszinte figyelemmel fordul az 56-os menekült fiatalok – írók, költők – felé, Londontól a hollandiai Mikes-körig, Párizstól Firenzéig. Létrehozza és működteti a nyugati magyar diaszpóra irodalmi hálózatát. De persze a szíve hazahúzza: a 80-as években, haláláig egyre gyakrabban látogat haza Budapestre.
„Közvetítő Kelet és Nyugat” között, szól az emléktábla szövege. Ezzel zárom beszédemet. A „Kelet” egyszerre jelenti számára a szeretett magyar hazát, és az azt uraló, egymást követő zsarnoki rendszereket. Cs. Szabó maga ezt írja: „a nyugati és a keleti világ szemlélete az igazságról ma merőben elütő (…). Vegyünk egy példát. Nyugaton is, Keleten is egyaránt tudják, hogy minden fának van bizonyos számú levele; ez a fának — mondjuk — az abszolut igazsága. Míg azonban Nyugaton megelégszenek a falevelek lehető kiszámításával, a fa abszolut igazságának többoldalú megközelítésével, Keleten a fa abszolut igazsága mellett kardoskodva, az igazság állítólagos védelmében halálbüntetés terhével kihirdetik a levelek kötelező számát, legalább is addig az ideig, amíg államcsíny, mészárlás, egyhangú párthatározat vagy a hatalomátvétel egyéb útján nem bukkan fel a falevelek abszolut igazságának mindenható új birtokosa, természetesen új kötelező számokkal.” Cs. Szabó számára ezek után adódik a következtetés, a feladat: megtanulni „magyar ésszel nyugati módra gondolkozni.”
Néhány nap múlva lesz 38 éve, hogy elhunyt e „megszabadított száműzött”. De máig hivatkozási pont. Az volt, és az is marad. Itt a Múzeum utcában, a Palotanegyedben, Józsefvárosban, Magyarországon, Erdélyben, Európában. Köszönöm, hogy meghallgattak!
Dr. Borbás Andrea beszéde
„Bár író vagyok, mesterségemnél mindig jobban izgatott a művészet […]” (Hülő árnyékban)
Cs. Szabó László, aki a magyar nyelvet, melynek páratlan mestere volt, élete legnagyobb, halálos szerelmének nevezte, a következőképpen emlékezett meg gyökereiről Hülő árnyékban című életrajzában: „Egy csepp magyar vér sincs bennem. Apám családja egyik ágon református, másikon katolikus székely […] anyámé Küküllő-vidéki szász.” Cs. Szabó László bár 1957-ben angol állampolgár lett és akként is halt meg Budapesten, élete végéig magyarul író magyar író maradt.
Memoárjában nevéről és becenevéről is megemlékezett: „Legyen Dániel, mondotta anyám, mintha tudta volna, hogy oroszlánvermekből kell kivergődnöm, lettem László. A temérdek Szabó László között aztán muszájból nevem elé szúrtam a predikátum kezdőbetűjét, ezért vagyok barátaimnak s ma már egynémely angolnak is Csé. (Hülő árnyékban)
Cs. Szabó László Budapesten született, 1905. november 11-én délelőtt az Izabella utcában, Budapesten is halt meg 1984. szeptember 27-én, a köztes időben azonban kevés időt töltött a magyar fővárosban; Kolozsvárott nőtt fel, már a keresztelője is Erdélyben volt, Homoród fürdőn, a Hargita lábánál s csak 13 évesen költözött vissza édesanyjával Budapestre a József utca 51-be. Később laktak a Ráday utca 26. alatt is. Gimnáziumi tanulmányait követően fél évig az orvosi kar hallgatója volt, melyet a vegytan és a fizika miatt hagyott ott, hogy végül a Közgazdaságtudományi Egyetemen diplomáciai szakot végezzen. Gazdasági földrajztanára és doktori dolgozatának bírálója gróf Teleki Pál volt. A nagy gazdasági világválság következtében egy évig kilincselt, míg felvételt nyert a Kereskedelmi és Iparkamarába, 1932 és 1935 között Éber Antal elnök mellett dolgozott, parlamenti beszédeit készítette elő. 1935-től a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője, Németh Lászlót váltva. Visszaemlékezései szerint öt óra alatt végezte el a napi munkát, majd némi pihenés után kezdődhetett élete. ahogy ő fogalmaz, kalandosabb és kockázatosabb fele, az írás. Ugyancsak 1935-ben kötött házasságot Nagy Katóval, Nagy Endre lányával, s a Damjanich utca 38-ba költöztek. Cs. Szabó László válása után, 1939-ben költözött a Múzeum utca 9-be. Önéletrajzában részletes rajzát adja otthonának és annak közvetlen környezetének: „Szemközt naponta elnéztem a kertben egy óriási gyöngyakác – japán sophora – pompás zöldes-fehér-virágait, Kisfaludy Károly mellszobrát, kissé sután koronázó női géniuszával és Ybl Miklós korai művén, a formás Nemzeti Lovarda háromszögű ormán lépő érclovat; Anton Fernkorn, jó nevű osztrák szobrász mintázta a múlt század közepén. […] Az utca nevéhez illőn miniatűr múzeum volt kétszobás lakásom, végre az, amit megálmodtam, könyvek ezrei, szobaválasztó függönyök, angol, bécsi és magyar metszetek s néhány remek műasztalos munka, kora-biedermeier bútorok. Honvesztő hajótörésem után két ágyőrző kép maradt meg mindebből: Georg Hoefnagel, flamand festő és rajzoló 1617-es metszete Kolozsvár látképéről s Kandó László olaj portréja egy 35 év körüli, láthatólag „finomtollú” angol – vagy csak anglomán? – esszéíróról; ha jobban szemügyre veszem, én volnék ő, az életút átlagos felén.
Cs. Szabó László jól ismerte Budapestet a Tükör című folyóiratnak szerkesztői felkérésre rövid rajzolatokat írt a városról. „Budán vendég voltam, Pesttel cinkosan összeszoktam” – jegyezte fel.
A német megszállás napján Cs Szabó László a Múzeum utcából Bajor Gizi Balatonföldvári villájába menekült, az ostrom alatt Budán, a Garas utcában bujkált. Memoárjában felidézi az ostromot közvetlenül követő időszakot: ”Egy bomba szilánkokra törte az ostromban Kisfaludy gyöngéd márvány géniuszát, de épen maradt a macskabajszos fej, határozottan nyert a veszteségen ¸a Lovarda érclovastul s eleven lovaival, az ártatlan szegény párákkal együtt szintén akkor pusztult el.” (Hülő árnyékban) „Rögtön az ostrom után […] elfogtak az oroszok az utcán, de huszonnégy óra múlva szélnek eresztettek. […] Múzeum utcai muzeális fészkemben csak a betört ablakok üvegcserepeit kellett összesöpörni, a szőnyegről meg könnyen lekapartam a befújt és ráfagyott havat. Beüvegezés után nyomban visszaköltözhettem. Nagyon kurta öröm volt: pár nap múlva két óra alatt kitette szűrömet egy orosz parancsnokság. Állítólag a ház többi lakója önvédelemből elhitette velük, hogy nyilas gróf volt a magános bérlő, bujkált az ostrom alatt, s most visszamerészkedett. […] apámnál találtam szállást, kibombázása után egyszobás menedékhelyének a padlóján.” (Hülő árnyékban)
Cs. Szabó László 1949-ben Olaszországba, majd 1951-ben Angliába emigrált, ahonnan 1980-ig vissza sem térhetett szülőhazájába, szülővárosába.
Első könyvtára a háború alatt, a második emigrációjakor veszett oda. Ekkor elhatározta, soha nem lesz 300-nál több könyve – ennek ellenére 15 ezres könyvtárat gyűjtött össze újból, melyet a sárospataki református kollégiumra hagyott. Írói hagyatékának 884 tételét, benne a leveleivel, a neki íródott levelekkel, esszéivel, novelláival, verseivel, rádióelőadásaival, hangjátékaival, naplóival és személyi dokumentumaival, a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi.