A Tolnai Lajos utca 4-10. szám alatt működött 1907-től a Népszava szerkesztősége és az SzDP titkársága. Innen indult el 1920. február 17-én Somogyi Béla és Bacsó Béla, a Népszava felelős szerkesztője és újságírója, akiket az Ostenburg-különítmény tagjai elhurcoltak és meggyilkoltak. A korábbi emléktábla helyreállítását és kiegészítését Dr. Erőss Gábor alpolgármester és a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma közösen kezdeményezték.
Dr. Erőss Gábor alpolgármester ott elmondott beszédét olvashatják:
Kedves Emlékezők!
Józsefváros a magyar munkásmozgalom egyik bölcsője. 1855-56-ban itt létesült Pest első gázgyára. A Triesti Általános Osztrák Gáztársulat beruházása révén vált a környék a korai munkásmozgalom egyik központjává. Itt került sor az első nyilvános fővárosi munkásgyűlésre 1869. augusztus 22-én (a Tisza Kálmán/ Köztársaság/ II. János Pál pápa tér 21. szám alatt). A Munkásegylet gázgyár előtti tüntetésén a lakbéruzsora ellen tiltakoztak; két
hónappal azután, hogy egy Tömő utcai lakos, bizonyos Táncsics Mihály lett a Munkásegylet elnöke. A szervezet központi helyisége is Józsefvárosban, a Mária utca 9. szám alatt volt.
A Párizsi Kommün leverése elleni tiltakozásul 1871. június 11-én ismét gyűlést és tüntetést szerveztek; ezt a hatalom ürügyként használta fel az Egylet ellen, június 12-13-án letartóztatták annak vezetőit és egyes aktivistáit; ebből lett az úgynevezett „hűtlenségi per”. A Munkásegylet ezután megszűnt, de így is a magyarországi szakszervezetek és a szociáldemokrácia legfontosabb előfutárának számít.
Most ugorjunk közel 50 évet az időben, de ne hagyjuk el a helyszínt! Ugyanott, a Tisza Kálmán téren 1918. november elsején tömeggyűlés ünnepelte a forradalom győzelmét. Somogyi Bélából pedig a Károlyi-kormány közoktatásügyi államtitkára lett.
És most a tragikus 1920. Somogyi Béla a Horthy-rezsimet ostorozó, a fehérterror atrocitásait leleplező Népszava felelős szerkesztője, Bacsó Béla a Népszava újságírója volt, amikor 1920. február 17-én a lap Tolnai Lajos (akkor: Conti) utcai székházából – tehát innen – hazaindultak. Az Ostenburg-különítmény tagjai elfogták, elhurcolták és az újpesti Duna-parton brutális kegyetlenséggel meggyilkolták őket. Az elkövetők 1921-ben közkegyelmet
kaptak Horthy Miklóstól.
A századik évforduló, 2020 óta évről évre megemlékezünk a magyar munkásmozgalom e két mártírjáról a Fiumei úti sírkertben. Ekkor, tehát 2020-ban hosszú idő után először beszélt – személyemben – egy „hivatalos” ember Somogyi Béla és Bacsó Béla síremlékénél, idén pedig a Népszínház utcában is, ahonnan elhurcolták őket.
Ahogy akkor is elmondtam, nagyon fontosnak tartja Józsefváros új (most már 3 és fél éves) baloldali vezetése, hogy a kerület identitásának részévé tegyük azt az önmagában is sokszínű munkásmozgalmi hagyományt is, amit a Népszava egykori nyomdája, szerkesztősége, a józsefvárosi gyárak, üzemek, a dolgozóknak otthont adó munkás bérkaszárnyák világa, vagy éppen Kassák Lajos törzshelye, az egykori Simplon képvisel.
***
És akkor most egy kis fogalommagyarázat. Újra fel kell idézni, hogy Somogyiék szociáldemokraták, szocdemek voltak (mint ahogy a szintén, negyedszázaddal később mártírhalált halt Koltói Anna is, akiről nemrégiben teret neveztünk el). Somogyi, Bacsó, Koltói és még oly’ sokan szocialistaként, de egyúttal demokrataként és erőszakmentesen vettek részt a munkásmozgalomban. Fel kell idéznünk azt is, hogy az 1877-ben indult Népszava – az évtizedekig Józsefvárosban szerkesztett és nyomtatott szociáldemokrata napilap – volt a munkásosztály és az elnyomottak szószólója, a fény a Horthy-korszak éjszakájában; bátor újságíróinak köszönhetjük a fehérterror, a szélsőjobboldali, fasiszta erőszak szörnyű bűneinek feltárását.
Somogyi Bélának is ezért kellett meghalnia. Mert radikális baloldali volt, de demokrata (a Tanácsköztársaságban nem is vett részt), és irányítása alatt a Népszava – innen Józsefvárosból – az egész országba eljuttatta az igazságot (például a Mi történik az Alföldön? című cikkel, amely a Prónay-különítményesek orgoványi mészárlásáról számolt be). Minden önkényuralmi rezsim üldözi a szabad sajtót. Ilyen értelemben voltak Somogyiék antifasiszták.
***
A már emlegetett Általános Munkásegylet 1870-ben a Stróbel Antal vasmunkást emelte elnökévé, innen datálható a magyar vasas szakszervezeti mozgalom kialakulása, ami idővel olyan jelentőssé vált, hogy 1921-ben a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége hatalmas székház építésébe fogott. Ez a szintén Józsefvárosban, a Magdolna utca 5-7. alatt ma is működő Vasas-székház. Itt, ahol most állunk, a Conti (ma: Tolnai Lajos) utcában a párt tulajdonában lévő Világosság Nyomda Rt. tőkéjéből készült el 1909-ben az MSZDP központjának, a párt lapjának, a Népszavának és elméleti folyóiratának, a Szocializmusnak (valamint a nyomdának) helyet adó székház.
Az itt működő Nyomdaipari Szakközépiskola és Szakiskolában még megtalálható, sőt: működik is néhány korabeli nyomdagép. Az MSZDP a kisebb baloldali illegális csoportoknak is helyszínt, gyülekezési lehetőséget biztosított; az évtizedek során – adományokból, ellenállási pénztárakból, tagdíjakból – félretett összegekből saját intézményrendszert alakított ki. A szocdemek kezelésében álló infrastruktúra éppannyira védte a tőkével, mint az állammal szemben a párt tagjait.
Az 1890 és 1948 közötti magyar történelem nem is érthető meg a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nélkül (érdekes, hogy az eredeti táblán tulajdonképpen hibásan, az 1939 utáni nevén szerepel, SzDP-ként; ezt megőriztük). Somogyi és Bacsó brutális meggyilkolása dacára a 20-as években, a 30-as évek első felében jöttek létre és erősödtek meg olyan bejegyzett, tehát legális szervezetek, a szocdemek vonzáskörében, például a Természetbarátok Turista Egyesülete (TTE) vagy a Munkás Testedző Egyesület (MTE); céljaik között szerepelt a munkásság természet- és társadalomtudományos emancipálása, testkultúrájának javítása, s ezen keresztül egy pozitív munkásidentitás kialakítása is. Érdemes hozzátenni, hogy a „munkás” fogalma korántsem csak az ipari munkásságot foglalta magában, inkább a tőkének kitett, a kizsákmányolt „munkavállaló” szinonimája volt. A munkásosztály sajátos helyzetével foglalkozó irodalom terjesztésére pedig a legelterjedtebb forma a szavalókórus volt; lényege abban állt, hogy József Attila, Kassák Lajos, Whitman, Brecht és mások műveit kollektív formában népszerűsítette.
***
De Somogyi Béla más miatt is fontos. Reál-, majd kereskedelmi iskolában tanított, és 1905 körül (miközben már újságíró) megindította a tanítók szervezkedését. Somogyi a mai Pedagógusok Szakszervezetének jogelődjét maga alapította meg 1906-ban, ez volt a Magyarországi Tanítók Szabad Egyesülete, melynek ő lett az elnöke is. Hatalomra kerülésük után Horthyék ezt is betiltották. Mert az elnyomás mindig a sztrájk és a szakszervezetek ellehetetlenítésével kezdődik. Vagy folytatódik.
Különös aktualitást ad ennek, hogy épp ma, 117 évvel később, szavazta meg a pedagógusokat megalázó ún. státustörvényt (más néven bosszútörvényt) a parlamenti többség, a szakszervezetek tiltakozására fittyet hányva. „A tudatlanság a rabszolgák legerősebb bilincse… tudják ezt a magyarországi munkásság kizsákmányolói is” – írta Somogyi még 1914-ben.
***
Szomorú szívvel, de ma mégis ünneplünk! Dvorácskó Balázsnak, Csóti Csabának, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának és az idén február 17-én összegyűlt ünneplő tömegnek tett ígéretemhez híven: az emléktábla, a Józsefvárosi Képviselőtestület többségi döntésével létrejött. Itt, ahol évtizedekkel korábban már volt egy tábla, amely a Népszaváról és az SzDP-ről szólt (ennek szövegét a Józsefvárosi Múzeum munkatársai lelték fel a levéltárban); ezt állítottuk helyre, és egészítettük ki Somogyi Béla és Bacsó Béla nevével.
Véssük hát kőbe Józsefváros munkásmozgalmi múltját! Somogyi Béla vértanúhalála ma is kötelez minket, hogy „a munkások, a szegények, az elnyomottak, a nyomorultak, a védtelenek, az üldözöttek” oldalára álljunk.
Küzdjünk jogaikért, szerveződjünk, írjuk meg, mondjuk el – és szerezzük vissza az emlékezetüket.
