Itt nálunk, Józsefvárosban, e házban is élt, gyerek- és fiatalkorában a 120 éve született Latabár Kálmán; vagyis Latyi, ahogy későbbi művésznevén emlegették.

A Latabár-család az 1910-es években itt, a Népszínház utca 16-ban bérelt lakást, ebben az épületben. Latabár Kálmán 1913-tól, harmadikosként lett a szintén józsefvárosi, Horánszky utcai Főreáltanoda diákja.

Ekkor még apjuk sem olyan sikeres, pénzszűkében vannak. A Latabár-fiúk bevételkiegészítésként adnak túl először az étkészleten, aztán a damasztterítőkön, végül néhány bútoron is. Amikor már nincs mit elpasszolni, akkor a kisebbik fiú úgymond „dobozbizniszbe” kezd: lombfűrésszel előállított termékeit a Teleki téri piacon árusítja, kisebb-nagyobb sikerrel. Ám édesapjuk népszerűségével együtt fokozatosan emelkedik a honoráriuma is, gyermekei pedig mind több időt tölthetnek vele a színházban, főképpen az Operettben.

Latabár Kálmán 1922-ben lépett először közönség elé, mint táncos komikus.

Kezdetben a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött (aztán 1945-től újra), majd 1927-33 között öccsével, Árpáddal együtt zenés artistaszámokkal turnézott külföldön. Felléptek a világhírű rendező, Max Reinhardt színházában is; Reinhardt az európai fiatal színésznemzedék legjobbjának tartotta őket.

A kritikusok pedig egyenesen Buster Keatonhoz és Chaplinhez hasonlították a Latabár-fivéreket. Hazatérését követően különböző fővárosi zenés színházakhoz szerződött. Első filmje 1937-ben készült el.

Úgy „rögtönzött”, hogy előtte gondosan begyakorolta a szerepet.

Úgy komédiázott, bohóckodott, hogy közben a színészmesterség egyik legkiválóbbja volt.

Úgy csetlett-botlott, hogy közben fantasztikusan tudott táncolni.

Latabár két világ határán egyensúlyozott, ahogy egykori lakhelye, a Csarnok-negyed is itt egyensúlyozik a belváros és a külváros határán – épp ez adja egyediségét, egyediségüket.

S Latyi e két világban egyaránt otthon volt, a népszerű operett és – bár a kollektív emlékezet nem ezt a képet őrzi róla – a komoly, úgynevezett „magas művészet” világában is.

Ennek alátámasztására hadd idézzek egy részletet Beretvás Gábornak a Filmtett – Erdélyi filmes portálon megjelent írásából:

„Az 1958-as Micsoda éjszakában egy magának való, némileg mizantróp matematikatanárt alakít, aki szerelemből szakít az elveivel, és egy éjszaka alatt számos kalamajkába keveredik. Révész György filmjéből a pesti alvilág térképe rajzolódik ki. Latabár matektanára inkább szánni való, mint nevetséges, alakjában olykor az olasz neorealizmus szereplőinek mélységei jelennek meg. Ez a fajta sajnálni való bohóc, ha úgy tetszik, vén bolond már a Fel a fejjelben is lényeges karakterábrázolási pluszt jelent, és ugyanez az ötvenes évek bűnügyi történetében, a Micsoda éjszakában továbbgondolva jelenik meg. A meggyötört ember alakja Latabár ábrázolásaiban nemcsak hogy új színnek számít, hanem az őszinteség és a több rétegű, mélyebb karaktermegformálás felé vezető utat is jelenti. Az ekkor ötvenes éveiben járó színész által megrajzolt szerepek elementáris erővel hatnak, mivel Latabár nem a felszínen nevettet, hanem ennek ellenkezőjét teszi, elkomorít. A bohóc, illetve a matematikatanár reményvesztettsége, csalódottsága a történelmi helyzetek által megviselt embernek is sajátja – mint ahogy a történetek pozitív végkicsengésében való hit is az.”

Mi józsefvárosiak épp ilyenek vagyunk, mint Latabár volt: több világ határán egyensúlyozunk, hol sírunk, hol nevetünk, s ha lehet, másokat is megnevettetünk; itt itthon vagyunk.